„Tér és idő uraként van velünk a világban”

Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, Jézus Krisztus halálával megváltotta az emberiség bűneit, feltámadt és ezzel győzelmet aratott a halál felett.  Ünnepi gondolatait Horváth Tamás görögkatolikus pap, teológia tanár osztotta meg velünk.

A húsvéti időszakot negyvennapos böjt előzte meg,  a böjt önvizsgálatra ad lehetőséget. Ön szerint miben szorul leginkább önvizsgálatra a mai kor embere?

Általánosságban azt mondhatjuk, hogy saját maga őszinte szemlélésében. A nagyböjt olyan, mint egy tükör. Megláthatod benne, hogy milyen ember vagy. Ez az idő lehetőséget ad arra, hogy helyes önismeretet tartsunk. Ez az alapja annak, hogy másokat is helyesen tudjak kezelni, ismerni, szeretni. Sőt, a helyes önismeret az alapja annak is, hogy az Istent megfelelően és jól tudjam szeretni. Jézus arra tanít minket: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. ...szeresd felebarátodat, mint saját magadat.” (Mt 22,37-39). Mindezt csak akkor tudom megtenni, ha tudom, hogy hogyan tudok szeretni. Valóban, önvizsgálatra szorul a mai kor embere saját magát illetően. Meg kell állapítania, hogy mi vált feleslegessé vagy éppen károssá az életében, ami elválasztotta másoktól, ami miatt nem tudja őket kellően szeretni. Milyen dolgok, helyzetek gátolják az embertársakkal való normális kapcsolatait, és melyek az Istennel való kapcsolatuk gátjai. Azt is mondhatnánk, hogy a nagyböjtben mérlegre teszem a saját értékrendszeremet és összehasonlítom azt a Jézus Krisztus által hirdetett tanítással és a szentek által megélt élethelyzetekkel. Amennyiben vannak találkozási pontok – mert például észrevettem a szegényt, a nélkülözőt, a segítségre szorulót, segítettem a szomszédnak, a kollégámnak vagy az ismeretlen járókelőnek, kedves voltam, figyelmes és együttérző –, akkor azon az úton jártam, amire Jézus és a szentek is tanítottak minket. Vagyis közelítettem az értékrendemet az értékrendet megalkotó Isten elképzeléseihez.

A nagyhét eseményei tele vannak fájdalommal. Minden ember életét nehezítik keresztek, de az emberek nem szeretnek keresztet cipelni.  Miért?

Talán azért, mert ma a „nyugati” emberek vágyaiban főként az szerepel, hogyan legyenek magabiztosak, sikeresek, ünnepeltek bármiféle átmenet nélkül. Azt, aki elbizonytalanodik vagy kétségbeesik, aki a keresztjei súlya alatt meggörnyed és összerogy, gyengének nézik, lenézik és kivetik. Pedig a nagyhétnek az egyik legkülönlegesebb emberi érzése pont a kétségbeesés. Ha az Uralkodók Urával, Jézussal, a kegyetlenkedéseket meg lehetett tenni, akkor mi lesz velem, egyszerű emberrel? Nagyhéten az egyház megfogalmazza énekeiben, hogy miként történhettek meg ezek a rossz dolgok Jézussal, hogyan süllyedhettünk idáig, és akkor mi lesz most velünk? Az emberi kétségbeesés állapota fejeződik ki. Nem idealizáljuk a rosszat, vagy a szenvedést, de nem hallgatjuk el azt, hogy velünk is megtörténik a rossz. Igen, az ember a nehézségekben elbizonytalanodik, sőt, kilátástalanságba is kerülhet, de a keresztény ember itt nem áll meg – mint a nihilisták, akiknek a kilátástalanság a végcéljuk – hanem továbblépünk, mint Krisztus a kereszten és az „én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem” után jön a „kezedbe adom lelkemet” teljes ráhagyatkozása, ami a kereszténység vígasza. A nagyhét tehát lehetőséget kínál arra, hogy áttekintsem keresztjeimet, szenvedéseimet és megkérjem Jézust arra, hogy segítsen felajánlani a nehézségeimet Istennek. Ő ezt pontosan tudja, hogyan kell tenni. De ahhoz, hogy így tegyek, nagy alázatra van szükség, hiszen be kell látnom, hogy egyedül nem tudom megoldani a nehézségeimet. S ekkor jön a fordulópont is, kétségbeesésünkkel a krisztusi út küszöbén állunk a nagyhéten s vagy a fájdalmunkat, szenvedésünket és kínjainkat magasztaljuk fel s nem lépünk tovább, ahhoz ragaszkodunk, hogy „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Zsolt 22,2); vagy pedig lelkünkből kiáltjuk: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet!” (Jn 23,46) és belépünk a remény, az új, a megváltott ember világába. Áldozat és alázat a kereszthordozás mikéntje: mindkettőt   szükséges megélni. Ha ezt sikerülne jobban magunkévá tenni, akkor egészen máshogyan élné meg az ember a nehézségeit, akkor a kereszthordozás egy útszakasz, egy „etap” lenne az Isten felé vezető úton.

Hogyan érthetjük meg a feltámadás csodáját, és hogyan vehetjük észre Krisztus jelenlétét a mindennapokban?

„Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” – mondja Szent Pál apostol. (Zsid 13,8) Ez azért nagyon vigasztaló, mert Krisztus feltámadásának kétezer évvel ezelőtti valósága ma is valóság. Hogyan? Jézus Krisztus egy nagyon egyszerű, mégis végtelenül csodálatos formát választott arra, hogy velünk legyen. Az embernek mindennapi emberi létéhez tartozik a táplálkozás, és az Isten Fia ezt a formát választotta ahhoz, hogy mindig, mindenkinél jelen lehessen, „önmagát adta nekünk táplálékul". De ehhez szükséges volt feltámadnia, megdicsőülnie, hiszen a teste így válhatott olyanná, amely többé nincs a fizika törvényeinek és a romlásnak alávetve, hanem egy újszerű valóságot hoz létre. Az újszövetség éppen azért új-szövetség, mert benne az emberek bűneiért felajánlott áldozat már vér nélküli felajánlás. Jézus a maga vérét ajánlja fel Atyjának a bűnök miatti „kártérítésért” – mint utolsó véres áldozatot – és a feltámadás után már úgy tudnak az emberek áldozatokat hozni bűneik kiengeszteléséért az Atyaistennek, hogy ahhoz nem kell többé állatok vérét kiontani (vö. Zsid 9,19-28). Ez az eukarisztia, az oltáriszentség. Nem csak évente egyszer tudunk kiengesztelődni a bűneinkkel megbántott Atyaistennel – mint az ószövetségben – hanem Jézus által, a kenyér és a bor színe alatt akár minden nap harmonikus kapcsolatban lehetünk Istennel.

Aki így éli a mindennapjait, aki Krisztus testét és vérét veszi magához minden nap, az be tud kapcsolódni abba a titokzatos folyamatba, amely Jeruzsálemben kezdődött el a nagyhéten és beteljesedett húsvétkor. Jézus meghalt, de halálával legyőzte a halált. Legnagyobb „ellenségünk” a halál – ami a bűn miatt került bele az emberi létbe – már csak egy kapuvá válik a feltámadás fényén keresztül, melyen át eljutnunk Istenhez, de nem olyan állapot többé, mely elválaszthatna az Atyától. Csak isteni erővel lehetett legyőzni ezt a fölényt, melyet a bűn és annak „gazdája” a gonosz birtokolt, tudniillik, hogy rabként tartsa fogva az emberiséget. Az Isten Fia pedig meghalt ugyan, de istenemberségén a halál nem tudott eluralkodni, így vissza kellett őt adni az alvilágnak az életbe testileg is. Ezzel a gonosz és az alvilág elveszítette addigi látszólagos fölényét, és tudomásul kellett vennie, hogy aki Krisztussal van és Jézust hordozza magában, az olyan személy, akit Isten meg akar és meg fog menteni, mi több, szövetségeseként tekint rá. Ez az új-szövetség része és ezt is ünnepli a hívő ember húsvétkor, ez hatja át a hétköznapjait: Isten számít ránk, mindent vállalt értünk, magát is feláldozta értünk.

Fontos, hogy meglássuk az ünnepben, a feltámadás csodájában a szeretetet, az örömet.

Izajás próféta könyvében azt olvassuk az Atyaisten gondoskodó szeretetéről: „Ezt mondja az Úr… megfeledkezhet-e csecsemőjéről az asszony? És megtagadhatja-e szeretetét méhe szülöttétől? S még ha az megfeledkeznék is: én akkor sem feledkezem meg rólad.” (Iz 49,15) Tudnunk kell, hogy Isten miután megteremtett minket, követi is életünket, odafigyel ránk. Sőt, mindig és mindenhol velünk van, kivéve a bűnt. Jézus a tér és az idő Uraként létezik a világban, ehhez pedig szükséges a feltámadás. A görögkatolikus egyház a feltámadási szertartásban azt énekli Jézusról: „csalhatatlanul megígérted nekünk, hogy velünk leszel a világ végezetéig; s mi reményünk valósultát teljes hittel várván, örvendezünk.” Olyan megnyugvás van ezekben a szavakban! Tudjuk, hogy Jézus ígéretet tett tanítványainak: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.”

Ki ne szeretné biztonságban tudni a szeretteit, a gyermekeit, a rokonságát? Sokszor azért aggódunk, mert nem tudjuk, hogy mi fog történni velük. A szülők természetes módon féltik gyermekeiket, amikor ők kiszámíthatatlan dolgok előtt állnak vagy váratlan eseménnyel kell megbirkózniuk. Hogyne aggódnának? Ám a feltámadás csodája erre is választ ad. Jézus úgy tud velünk lenni az Atyával és a Szentlélekkel, ahogyan erre senki más nem képes. Ha pedig a legerősebb Létező velünk van, akkor biztonságban érezhetjük magunkat, és annak a boldogító gondolatnak az érzése tölthet el minket, hogy bármi is történjék velünk, van, aki gondot viseljen a szeretteinkről. Milyen jó annak az anyukának, aki tudja, hogy a kisgyermekéért el fog menni a nagymama az óvodába és hazaviszi akkor is, amikor neki a megszokottnál tovább kell dolgoznia a munkahelyén. Ez megnyugvást ad, a nyugalom pedig az öröm forrása. Jézus biztosította az emberiséget az Ő személyes, aktív, örökkétartó jelenlétéről és szeretetéről, melynek továbbadását egyben feladatként is kitűzte: „amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,37)

„Békesség nektek!” – feltámadása után ezekkel a szavakkal köszöntötte Jézus tanítványait. Sokan értenek egyet abban, békesség a világban akkor lesz, ha az emberek lelkében is béke van. Mit gondol erről?

Igen. Ez volt az első mondat, amit a halottaiból feltámadott Úr az övéinek mondott. A felzaklatott léleknek, a gyásztól összetört szívnek, a reménytelenségtől kínlódó embernek mit lehetne mondani vigasztalásként és bátorításként? „Békesség nektek!” De miért is? Régi szokás, hogy amikor belépünk egy olyan ház ajtaján, ahol tudjuk, hogy súlyos beteg vagy haldokló van, akkor így köszönünk: „Békesség e háznak!” Talán sokszor nem igazán tudatosítjuk, hogy egyházunk – és rajta keresztül Krisztus – arra tanít minket, hogy amikor képességeink határaihoz érünk, amikor felismerjük korlátainkat és tudatosítjuk, hogy magunktól nem vagyunk képesek megoldani helyzeteket, akkor nem mindenféle felesleges dolog felhalmozására kell törekednünk, hanem a lelki baj megoldására kell fókuszálni. Az egyházatyák egyetértettek abban, hogy a békétlenség, az ingerültség, az indulatosság olyan betegség, amelyet gyógyítani kell. Hiszen a Teremtő Isten ugyan megengedte az indulatosság, a vehemenség érzését az emberben, de azért, hogy indulatosságával a kísértés és a kísértő ellen tudjon küzdeni, hogy ezzel a bűnt és a rosszat megelőzze. Ám ezt az emberi természetbe írt tulajdonságot az Istentől eltávolodott ember a másik ellen kezdte el használni, amivel saját magát betegítette meg: békétlen, türelmetlen, rosszindulatú lett. Ezért érthető, hogy Jézus, aki az emberi természetet akarja megújítani, a feltámadás után hozza a gyógyszert az embereknek: „Békesség nektek!” – „itt a várva-várt gyógyszer”, ami által meggyógyultok a lelki bajokból, a kilátástalanságból, a reménytelenségből. Ma már senki nem vonja kétsége azt, hogy számos (pszichoszomatikus) testi baj forrása is lelki betegségekben gyökerezik. Ha engedem begyógyítani a lelkem bajait, akkor elkezd megváltozni az életem is, és akkor eltölt az Isten békéje. Igen, a békét először magunkban kell megteremteni; engednünk kell meggyógyítani magunkat az Isten által, hiszen csak a gyógyult ember tudja hitelesen közvetíteni a gyógyszert. Jézus a hegyi beszédében azt mondja: „Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni.” (Mt 5,8). Ez nem azért fontos, hogy egyszer majd kitüntessenek bennünket egy elismeréssel, hanem azért, mert „akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai” (Róm 8,14). Vagyis Isten él abban, Isten Lelke vezeti és isteni dolgokat cselekszik, aki a békességet, a békét teremti meg. Ezért is hangsúlyozza nagyon sokszor egyházunk a szertartásaiban, hogy: „békesség nektek”; azaz gyógyuljon az életetek, a kapcsolatotok, engedjétek, hogy Isten Lelke vezessen és gyógyítson titeket! Hiszen csak akkor tudunk igazán jót tenni, ha a saját meggyógyult lelkünk képes az erények gyakorlására, különösen a tiszta szeretetre.