Utazás, villanás, s a kultúra szikráinak értő csiholása

– Betűk, szavak, színek, képek, hangok – ezernyi villanás, pillanat és csoda. A magyar kultúra páratlan gazdagságából kiemelni egyetlen verset, könyvet, zeneművet, színházi előadást vagy képzőművészeti alkotást szinte lehetetlen, mert külön-külön és együtt hatnak értelemre, érzelemre, határozzák meg, hogyan gondolkodunk a világról, arról, ami bennünk van, és arról, ami körülvesz minket. Verset, könyvet olvasni, színházba, koncertre járni, tárlaton barangolni kihagyhatatlan élmények. Elképesztően szegény lennék ezek nélkül, ezért hamarabb lemondok egy új ruhadarabról, mint egy könyvről, színházjegyről. Ha az út végén pedig csak azt visszük magunkkal, ami bennünk van, én gazdagon távozom, a kultúránk gyémántpora jön majd velem – így fogalmazott szerkesztőnk, Bednárik Mónika. 

A pillanat varázsa 

– A kultúra nekem egy izgalmas utazást jelent. Írhatnám úgy is, hogy cool-túra. Ami egyébként egyre megfoghatatlanabb, behatárolhatatlanabb fogalommá válik – fogalmazott lapunk újságírója, Lengyel Nóra. – Természetesen a múltunk értékei biztos alapot nyújtanak az egyre kaotikusabb világban, de a művészetek végtelen sokszínűségéhez és elevenségéhez kell egyfajta nyitottság. Innentől kezdve mindenkinek a személyiségén múlik, mit tud befogadni, ízlésekről pedig nem lehet vitatkozni. Akkor működik jól a kultúra, vagy a művészet, ha nyomot hagy maga után. Azt várom el, hogy legyen hatással rám, de minél több hatás ér, annál nagyobb az elvárás. Egy biztos: minden pillanatban vágyom azokra az impulzusokra, amelyek kiszakítanak egy pillanatra a valóságból. 

Nem lehet örökölni 

Szerkesztőnk, M. Magyar László fontosnak érzi felidézni Kodály Zoltán gondolatát: „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” – Éppen ezért a kultúra megismertetését már gyermekkorban meg kell kezdeni, s a szülőnek, pedagógusnak tudnia kell olyan szikrákat csiholnia, hogy felkeltse a fiatalok érdeklődését a zene, az irodalom, a néptánc iránt, s azt ne kényszernek érezzék az ifjabb generációk tagjai. Ugyanakkor az irodalom, a zene feladja a leckét nekem is több évtizeddel a hátam mögött: mivel az idők múlásával változott a szemléletem, jobban figyelek a részletekre, esetleg mást tartok lényegesnek, újra el kellene olvasnom az eddig megismert regényeket, újra meg kellene hallgatnom a zeneműveket... 

A tökéletes alkotás 

– Az egyetlen zenei alkotás, amit – magam számára – elfogadhatóan tudok énekelni, az a Himnusz. Költeményként és zenei alkotásként is tökéletes. A magyar kultúrába számomra a nyelvi finomságok mellett a művészetek is beletartoznak. Az éves programjaimban biztos helye van a színházi előadásoknak és a táncos produkcióknak. Több festő és grafikus ismerősöm van, ma pedig azon leszek, hogy elmehessek a megyei könyvtárba, ahol Kántor István barátom filmjét vetítik Kölcsey Ferencről – összegezte gondolatait Pusztai Sándor fotóriporter. 
– Ha a kultúra mértékegysége a megawatt vagy a kilo­joule lenne, nagyfogyasztónak számítanék – mondta lapunk szerkesztője, Száraz Ancsa, aki könnyű helyzetben van, hiszen a munkája miatt gyakran jár színházba, kötetbemutatóra vagy kiállításmegnyitóra, de az is igaz, hogy ilyenkor dolgozik is: ott van a kezében a ceruza, a jegyzetfüzet. 

Becsüljük meg őket! 

– Irigylem a művészek bátorságát! Papírra vetik, hangjegyekbe foglalják vagy vászonra festik azokat az érzéseiket, amelyeket mi, földi halandók sokszor magunk elől is titkolunk. Fittyet hánynak a konvenciókra, szembemennek a szürke tömeggel, és letérnek a jól megszokott, de unalmas útról. És milyen jól teszik! Mert ezekből az eltévedésekből letehetetlen regények, földöntúli zeneművek és elképesztő festmények születnek, igaz, az alkotókat sokszor csak az utókor érti meg. Előttünk járnak, de megbecsülni most kell őket – fogalmazott.