Olasz ízek, citrusillat s heverészés a dómtetőn

A második nap végére kiakadt a lépésszámláló: nehezen bírta a tempónkat, s éjfél előtt pár perccel, amikor közel három- órás késéssel elindult a gépünk, több mint 30 ezret mutatott. Igaz, már előtte is komoly terhelést kapott, de nem azért mentünk Olaszországba, hogy pihenjünk. Amikor nyár elején egy kettlebell- edzés közben kitaláltuk, hogy kilencen kiruccanunk valahová, olyan helyszínt kerestünk, ami közel van, ahol legalább két napra való látnivalót találunk, és ami olcsó. Milánó minden kritériumnak megfelelt, ráadásul mivel szerdán reggel fél nyolcra már ott voltunk, és másnap csak késő este indultunk vissza, két teljes napunk volt arra, hogy kiélvezzük mindazt, amit a város és környéke a turistáknak adhat: gyönyörű épületeket, napfényt, finom tésztákat, isteni olasz kávét, jeges Aperolt és persze a Comói-tavat, amire az első napunkat szántuk. 
Egy limoncellós kisbuszozás és egy reptéren hesszelős éjszaka után alig másfél óra kellett csak ahhoz, hogy a reggeli kávénkat már Milánóban hozza ki nekünk egy mosolygós olasz fiú, így a terv szerint korán a tóhoz értünk volna. Ám a vasútállomáson egy kicsit többet időztünk, mint amennyit terveztünk, a várakozás másfél órájába pedig még az is belefért, hogy egy felpaprikázott pincérhölgy rendőrökkel fenyegessen meg bennünket egy szerinte megrendelt sör miatt. Végül lenyugodtak a kedélyek, és mire a tóhoz értünk, már csak egyetlen dologra koncentráltunk: megpróbáltuk befogadni a látványt. 

Lenyűgöző partvidék 

Ez a vidék maga a csoda: a tó, amit az Alpok hegyvonulatai öveznek, átlagosan több mint 150 méter mély, emiatt meglehetősen hideg, de biztos, ami biztos, vittünk bikinit – végül csak a lábunkat lógattuk bele, és többórányi gyaloglás után ennél jobbat aligha tehettünk volna magunkkal. A part menti települések közül Varennát választottuk, s mint később kiderült, kitűnő döntést hoztunk. Nem vártuk meg, amíg a vízparton felszabadulnak helyek, így a főtér egyik éttermében ebédeltünk: a spagetti, amit ettem, a legjobb volt, amit valaha kóstoltam. 
A település egy főutcából, egy part menti sétányból és az azokra merőleges, meredek, macskaköves utcácskákból áll, tele van kézművesboltokkal, kávézókkal, fagyizókkal, zegzugos utcákkal. A fő látványossága a Villa Monastero, ami eredetileg ciszterci kolostor volt, később bővítgették, alakítgatták, ma már a tó környékének gyöngyszeme. A parkban tett, közel másfél órás séta minden turista álma: lenyűgöző a kilátás, tele van csobogókkal, virágokkal, kisebb-nagyobb épületekkel, és mert érik a narancs, a citrom és a lime, bármerre mentünk, citrusillat kísért bennünket. Percenként megálltunk fotózni, s megpróbáltuk elraktározni azt a sok gyönyörűséget, amivel ez a délután megajándékozott bennünket. 
Nem volt könnyű otthagyni Varennát, de tudtuk, hogy még a milánói szállásunkra is el kell jutni, így fél hétkor vonatra szálltunk, hogy alig másfél óra múlva az apartmanunk előtt toporogva azon gondolkodjunk, hogy is kellene bejutni. Végül egy lakó és egy sokjegyű kód segített, ám az éjszakába nyúló partizásnak hamar véget vetettünk: nemcsak azért, mert előző éjjel alig aludtunk, de azért is, mert másnap korán a San­ta Maria delle Grazie templomnál kellett lennünk, hogy megnézzük Az utolsó vacsorát. A templomot a II. világháború alatt bombatámadás érte, de Leonardo da Vinci monumentális remekműve épen maradt. Aki Milánóban jár, biztosan látni akarja, nem véletlen, hogy ha most szeretne valaki jegyet foglalni, legkorábban decemberre kapna időpontot. Mi hónapokkal ezelőtt rendeltük, és nem is volt annyi belépő, mint amennyit szerettünk volna, de akik látták, óriási élményként élték meg azt a 15 percet, amit a falfestményt csodálva tölthettek. 

Tornyok, szobrok, vízköpők 

Ezután megnéztük a Castello Sforzescót, a milánói hercegek korábbi rezidenciáját, és a 47 hektáros park egy pici szeletét, majd jött a dóm, ahová csak úgy jutottunk be, hogy a JBL-t, amit nem lehet bevinni, egy kínai árusnál hagytuk, bízva abban, hogy amíg visszatérünk, nem adja el – nem tette. Az egyik őr nem kis meglepetésére még egy gyors átöltözőshow-t is prezentáltunk, a dóm nyújtotta élmény pedig szavakkal le nem írható. Persze, az adatokat elmondhatjuk – az építése 1386-ban kezdődött, 157 méter hosszú, 97 méter széles, a kupolatorony 109 méterrel magasodik a tér fölé –, de azt az érzést, ami a város ékköve láttán átjárja az embert, aligha lehet visszaadni. A fehér márványból készült épület a maga 135 tornyával, 96 vízköpőjével és 2245 (!) szobrával lenyűgözött bennünket, s persze nem csak belülről néztük meg, felmentünk a tetejére is. Robi, az edzőnk nyilván nem dicsért volna meg bennünket, ha a liftet választjuk, de ez eszünkbe sem jutott, és az, hogy lépcsőn mentünk, többszörösen megtérült. Egyrészt sorban állás közben hallhattunk egy zseniális utcazenészt, másrészt fölfelé menet megcsodálhattuk az alattunk nyüzsgő várost, a fenti teraszon leheveredni pedig olyan élmény volt, amit életünk végéig emlegetni fogunk. 
A dómhoz közeli fedett passzázs, a Galleria Vittorio Emanuele II is kihagyhatatlan: üvegkupolája, üvegteteje és mozaikpadlója is csodálatos. Az árkádot „Milánó szalonjának” is hívják, a világ egyik legdrágább bevásárlóutcájában pedig még arra is alkalmaznak embereket, hogy az ajtót kinyissák a dúsgazdag vásárlók előtt – nos, nem előttünk, mi maradtunk a kirakatnézegetésnél. De nem bántuk, hiszen ekkor már túl voltunk egy pazar ebéden, ahol nemcsak az étel volt tipikus olasz, de a pincér is: röpködtek a bókok, a vicces megjegyzések, és aligha lehetett volna jobb a hangulat. 

Csontok és erdők 

Pár percnyi sétával elértünk a San Bernardino alle Ossa nevű nyolcszögletű templomba, ami azért különleges, mert az egyik mellékkápolnája tele van emberi csontvázakkal. A látvány meghökkentő, a történet viszont egyszerű: a XIII. században a közelben lévő temető megtelt, ezért a régebbi csontvázakat elhelyezték egy épületben, melyhez később templomot építettek. Ekkor egyórányira voltunk a Bosco Verticale nevű lakóházaktól, amelyek a modern Milánó jelképei, és melyeket mindenképpen meg akartunk nézni. Rövid kupaktanács után úgy döntöttünk, belefér az időbe, így nyakunkba vettük a várost, és megérte a trappolás: a 110 és 76 méter magas tornyok több mint 900 fa otthonául szolgálnak, ezek mellett 5 ezer bokor és 10 ezer talajtakaró aljnövényzet is díszíti az épületeket, melyek zöld erdőként magasodnak a város közepén. 
Innen alig tíz percre van egy vasútállomás, amit csak kisebb nehézségek árán találtunk csak meg, ezért következett némi kapkodás, futóedzéssel megspékelve, majd a felismerés: egy perccel késtük le a reptérre induló vonatot. De aztán minden rendeződött, s elértük a gépet. Elhagytuk a várost, ami annyi élménnyel ajándékozott meg bennünket, hogy kell egy kis idő ahhoz, hogy mindezt feldolgozzuk. És amíg kitaláljuk, mi legyen a következő úti cél.