Egyik este királyok, másik este koldusok

– Amit mi a színpadon csinálunk, az maga az élet, amit a semmiből hozunk létre, olyan, mint az izzó parázs, ami szikrázik a sötétben – világosságot, s meleget ad az éjszakában. Mi a művészet fényét használjuk a tudatlanság és a szélsőségesség sötétsége ellen” – többek között ez áll Samiha Ayoub egyiptomi színésznő üzenetében, amit a színházi világnapra fogalmazott meg és amit hétfőn a Krúdy kamarában olvasott fel Fridrik Noémi. A Móricz Zsigmond Színház művésze, több kollégájával és a teátrum igazgatójával, Kirják Róberttel együtt közönségtalálkozón vett részt, melyet a színházi létről szóló idézetekkel és személyes élményeikkel fűszereztek. Szóba kerültek nagy bakik, rosszul sikerült átöltözések, és arra is keresték a választ, vajon normális emberek-e a színészek.

Majdnem kiesett a páholyból

Amikor a kis Hunyady Sanyika először járt színházban, és azt látta, hogy az édesanyját a színpadon bántani akarják, kis híján kimászott a páholyból. A zűrzavarra a híres színésznő, Hunyady Margit is felfigyelt, és előadás közben kiszólt a kisfiút kísérőkhöz, hogy megtudja, minden rendben van-e a gyerekkel. Egy krajcárra büntették, mert megszegte a szabályokat, de ez nem volt túl nagy ár, hiszen a kisfiúból a hazai színháztörténet egyik legsikeresebb szerzője lett.

Az első élmény számos művészt és színházi dolgozót indított el a pályán – a közönségtalálkozón, amelyen Fridrik Noémi, Pregitzer Fruzsina, Szabó Márta, Széles Zita, Tóth Zolka, Tóth Károly, Rák Zoltán, Horváth László Attila és Gulácsi Tamás is részt vett, kiderült, nincs ez másként Kirják Róbert esetében sem.

Az igazgató a Krúdy gimnázium diákjaként minden bérletes előadást megnézett, és mert irodalomórán elemezték a látottakat, nem tehette meg, hogy ellóg ezekről. De nem is akart, mert magával ragadta a színház hangulata. Olyannyira, hogy 2002. április 15-e óta – az volt az első munkanapja a nyíregyházi teátrumban – egyetlen előadást sem hagyott ki.

Acéllá edzik magukat

A művészek Jászai Mari, Gobbi Hilda, Szuhay Balázs és Gyurkovics Tibor írásait idézve beszélgettek arról, milyenek is ők, színészek. Egyik este királyok, másik este koldusok, ráadásul ezt nemcsak a nézők hiszik el, de ők maguk is – ez azt jelenti, hogy komplett hülyék? Agárdy Gábor erre a felvestére egyszer azt mondta Rák Zoltánnak és Gulácsi Tamásnak: aki királynak gondolja magát, az hülye. Aki viszont nem, az rossz színész.
A színész egyébként ugyanolyan, mint bárki más, hiszen hibázik és esendő, ám az élete különbözik mindattól, amit az emberek normálisnak tartanak. Mindenüket a szerepük szolgálatába állítják, és olyanok, mintha acéllá akarnák edzeni magukat. Önmagukból öltözködnek fel, és a saját fájdalmukat is odaadják a szerepeikért – hangzott el. 

És ha már hibák: vannak olyan szituációk, melyekre nem lehet felkészülni és amelyek villámcsapásként érik a színpadon lévőket, akiknek akkor is a szerepükben kell maradniuk, amikor fojtogatja őket a nevetés – ilyeneket is felelevenítettek a művészek.

Egy nadrágszár, két láb

Mivel a Ma este megbukunk egy hatalmas bakiparádé, nem biztos, hogy a nézők észreveszik, ha egy hiba nem a darab része. Valószínűleg azt is tudatosnak gondolták, amikor az egyik ajtó a darab közepén megadta magát a gravitációnak – azt azonban nem láthatták, hogy Gulyás Attila nyolc ujjal tartotta meg az elemet, aminek az előadás végéig fontos funkciói voltak.    

A Balfácánt vacsorára című előadás sem mindig volt tökéletes: előfordult, hogy Horváth László Attila, akinek a takarásban állva azt kellett volna kérdeznie, hogy „ez Brochant úr lakása?” elfelejtette a szövegét,  így csak ennyit mondott: Megjöttem! A következő előadásra Illyés Ákos felírta az ajtó külső oldalára ezt a mondatot, így ezután már nem volt gond. Mint kiderült, a gyorsöltözés sem mindig egyszerű: ugyancsak Lackó, amikor a Misi mókusban elefántból mókussá változott, mind a két lábát a nadrág ugyanazon szárába dugta, és eldőlt – éppen rá az öltöztetőre.

Nos, egy ilyen után nem könnyű ugyanott folytatni az előadást – ennél csak az nehezebb, ha a színpadon történik olyasmi, amit nem lehet nevetés nélkül megállni. Ilyen volt, amikor a Csárdáskirálynőben Pregitzer Fruzsina Leopold Mária helyett Leopárd Máriát mondott, vagy amikor a Vágy villamosának egyik legdrámaibb jelenetében a Mit képzeltek, kik vagytok ti? helyett Mit képzeltek, tiktaktokki? lett. És hogy mi ilyenkor a megoldás? A nevetésből gyorsan átváltanak sírásba, bízva abban, hogy ezzel talán megmentik a helyzetet. Ám van, ami menthetetlen. Egy régi Sirály előadásban Avass Attila a szerepe szerint a puskát a szájába veszi, ami kattan egyet, ő pedig eldől. Ám egy alkalommal, amikor ez nem történt meg, csak annyit mondott: Bumm – és ezután halt meg. A nézők pedig kis híján a nevetéstől...   

SZA