Kiadták az ifjú Benczúr apjáról írt életrajzát

Összesen 77 évig rejtőzött az ismeretlenség homályában az a kézirat, amelyben professzor dr. Benczúr Gyula emlékezett meg az édesapjáról, az akadémikus történeti festészet óriásáról, 25 évvel annak halála után. Ebbe a hosszú tetszhalotti állapotba persze az az 55 év is benne foglaltatik, amióta a salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum – ahol a kiadatásra nem volt lehetőség – a kéziratot mindmáig megőrizte.

Ám most végre a művészetek kedvelői, a muzeológusok és a művészettörténészek is haszonnal forgathatják. A rendkívül értékes biográfia külső támogatásból, illetve a Jósa András Múzeumért Alapítvány jóvoltából egy alapos gondozáson esett át, és mostanra igényes kiadvány formájában, 800 példányban testet is öltött.

Ezt a kiadványt mutatták be csütörtökön sajtótájékoztató keretében a Kállay Gyűjteményben, a salgótarjáni közgyűjtemény több dolgozója, valamint dr. Ulrich Attila alpolgármester jelenlétében. Ahogy arra dr. Rémiás Tibor múzeumigazgató rámutatott, a rendkívüli kulturális érték azért is fontos Nyíregyháza számára, mert 1909. október 17-én itt avatták díszpolgárrá az aranykezű mestert, ő volt Lónyay Menyhért, Kossuth Lajos, és Vekerle Sándor után negyedik a kitüntettek sorában. A festményillusztrációkkal gazdagon díszített kötet – az előszót, a Madár Xiména művészettörténész által írt utószót, és a függeléket leszámítva – egy bevezetőből és három fejezetből áll. Az elsőben életrajzi adatokat találunk, és a művek születéséről olvashatunk, a második és a harmadik pedig a mesterről és az emberről szól.

– A nyíregyházi születésű Benczúr nagy büszkesége a városnak, még akkor is, ha a városból elköltöző művész tehetsége már nem itt bontakozott ki. Tér lett elnevezve róla, jelentős szobra található Nyíregyházán, és a Jósa András Múzeumban jelentős állandó kiállítást kapott. Olyan kulturális értéket képvisel ő, ami bár a múltból ered, a jelennek és a jövőnek is büszkesége lehet. Nagyon fontosnak tartjuk a hagyományápolást, és az ilyen értékek köztudatba emelését – mondta el köszöntőjében dr. Ulrich Attila.

– Két olyan kollégánk is elkísért bennünket, akik nagyon fontos részt vállaltak a Benczúr-hagyaték ápolásából – kapott szót dr. Shah Gabriella a salgótarjáni megyei hatókörű városi múzeum igazgatója. 

– Nyesténé Kocsis Mónika gépelte le elsőként a kéziratot, a gyűjteményeinkért felelős Máté György osztályvezető pedig gondosan megőrizte az utókornak. – A mai nap ünnep számunkra, amiért a beleltározás dátumát, 1967-et tekintve, 55 év után megjelenhet ez a kiadvány – fogalmazott. – Nekünk négyéves küzdelembe telt, hogy rávegyük dr. Rémiás Tibor igazgató urat arra: lehessen Salgótarjánban is Benczúr-kiállítás, ez a vágyunk teljesült, és március 28-án a tárlat meg is nyílhatott – tette még hozzá. Nyilván a nyíregyházi múzeum felújítása is lehetővé tette mindezt.

A megszólított intézményvezető a kiadványról elmondta: ez nem katalógus, hanem életrajz, így is érdemes forgatni. – Nem egyedi jelenség, hogy egy gyermek a saját szülőjéről írjon életrajzot, jelen esetben professzor dr. Benczúr Gyula emlékiratként is emlegeti saját munkáját. Dosztojevszkijről a lánya készített autobiográfiát, a Curie-házaspárnak is a saját gyermekük állított emléket. Ez a kézirat egyébként 1945-ben készült, a család ajánlotta fel a salgótarjáni kollégáknak. A kötet függeléke ugyancsak nagyon érdekes, a művész mesteriskolai tanítványainak a névjegyzéke szerepel benne. A szerző egyetlen fiúgyermek volt, és bár orvosprofesszorként praktizált, mégis ő, és nem a festészethez közelebb álló nővérei, a festőművész Ida, és az iparművész Elza írták meg a szöveget, ők csak a szerkesztésben segédkeztek – osztott meg érdekes adalékokat dr. Rémiás Tibor, hogy végül mindezt három anekdotával megfejelje. 

Az egyik arról szólt, hogy a kis Benczúr már háromévesen triptichont rajzolt krétával a padlóra, 4 évesen, 1949-ben pedig megszerezte első keresetét egy portrérajzzal. Attól a családnál elkvártélyozott orosz tiszttől kapott egy rubelt, akinek portrét rajzolt, és aki a forradalom után Szentpétervárra szerette volna elvinni tanulni a tehetséges gyermeket. A harmadik történet szerint Ferenc József osztrák császár és magyar király is gyakran megfordult a mester műhelyében, összesen hétszer ült neki modellt. A műteremben egy három nyelven beszélő papagájt tartottak, a leleményes állat meghallva a német szót, egyre csak azt kezdte szajkózni németül, hogy: „Du Spitzbub!”, azaz „Te csirkefogó!” A császár és király nem sértődött meg, azt azért megjegyezte, hogy ilyet neki még senki se mondott.

Zárásképpen a múzeum művészettörténésze, Madár Xiména szólt arról, hogy a forrásanyag – annak ellenére, hogy már legépelték – meglehetősen nehéz szövegnek bizonyult. A Münchenben született, porosz nevelést kapott szerző számos germanizmust, és szinte érthetetlen idegen szót írt bele. Így aztán jobbnak látták, hogy olvasmányossá téve belenyúljanak a szövegbe, és némiképp „megmagyarosították” azt. Szintén komoly munkát jelentett az adatok, a helynevek, az utalások, az évszámok ellenőrzése. Szerencsére a szerző és a szerkesztő nővérek pontos munkát végeztek, és összességében kevés pontosításra volt szükség, illetve az is örömteli, hogy a kiadvány ilyen rövid idő alatt megjelenhetett.

MJ