Amikor ír, levegőt vesz a keze

A Vörös postakocsi, Irodalmi Jelen, prae.hu – csak néhány irodalmi, művészeti folyóirat, ahol olvashatjuk Magyar Boglárka tudósításait, prózáit. Az ELTE végzős hallgatója még gimnazista volt, amikor az első írásai megjelentek. 
– Azt szoktam mondani, hogy ha írok, levegőt vesznek a kezeim. Már elengedhetetlen az a folyamat, hogy bármit, bárhogy is firkáljak le egy papírra, amiből később valami nagyobb írás bontakozik ki. Valahogy így vagyok a versekkel is. Az általános iskola óta van bennem egy ösztön, ami arra késztet, hogy a számomra legfontosabb alkotásokat kívülről tudjam – árulja el a 22 esztendős Bogi, aki tagja volt a Kamasz Terasznak, bemutatkozott az Ünnepi Könyvhéten, s nemrégiben meghívott alkotója volt a megyei könyvtár Női írók, író nők című rendezvényének. 
 

Terápia, vigasz 

– Volt egy korszakom gimiben – folytatja –, amikor hosszabb verseket tanultam meg, mert úgy éreztem, kontextust adnak a világomnak és érzéseimnek. József Attila Eszmélete, Kemény István Nílusa, Németh Bálint Kiküszöbölése vagy Kántor Péter A könyvespolc előttje, mostanában Tandori versei is, mind-mind olyan alkotások, melyek vagy támogattak egy-egy korszakomban, s mintegy irányvonalként, mottóként tartottam őket számon, vagy annyira meghatározóak, hogy elszavalhattam őket. Mert még mindig szerves része az életemnek, hogy ha megérint egy vers, azt valahogy, valamilyen formában előadhassam. 
– Bár számos versenyen voltam már, azt fontos megjegyeznem, hogy mindig magamnak tanulom ezeket. Úgy értem, nem készülök tudatosan egy-egy megmérettetésre, mint amilyen a Nemzeti VERSeny is. Ha van újabb költemény, ami valamiért megfogott, és van ötletem arra, hogyan tudnám ezt jól kivitelezni, akkor állok csak neki dolgozni egy-egy verssel – a bohókás, csupaszív, a világra és az emberekre érzékeny egyetemista, aki azt vallja: a vers terápia, vigasz, ki nem mondott vagy elfelejtett szavak és érzések zsibongó ereje. 

Borítókép: Magyar Boglárka| Fotó: magánarchívum