Volt egy öreg ficfa a Dudánál

Az eset évekkel korábban történt, de én csak nemrég szereztem tudomást róla, amikor a pusztuló császlói somfáról írt soraim elolvasása után felhívott telefonon az egyik gyerekkori cimborám. Felháborodva kommentálta a somfát övező közönyt, s azzal búcsúzott, csak nehogy úgy járjon, mint a Dudánál a mi öreg ficfánk.

A mi ficfánk a Kraszna-parton állt, ahol egy kis vékony csatorna torkollik a folyóba, ami a gyér nyíri vizeket szállítja a Krasznába. Volt egy rossz zsilip is ott, meg egy kibetonozott teknő, gyerekkorunkban sokat jártunk oda füröcskélni. Meg halászni, de persze kézzel, mert kinek lett volna abban az időben hálója? Még a felnőtteknek se, ők is inkább csak padmalyoztak. A meredek part víz alatti üregeiben kotorászva keresték a halat, és fogtak is. Ha az ember finoman, szinte simogatva tapogatott, tenyérnyi kárászok, keszegek jöttek, néha azonban markolt mást is. Én például egyszer valami vízipockot, amitől úgy megrémültem, hogy padmalyba azóta se nyúltam, a Dudánál pedig még csak vízbe se merészkedtem.

A legöregebbek sem tudják

S hogy miért éppen Dudának hívták azt a részt, arra a legöregebb pályiak se tudták a választ. Pedig egyidőben sokat nyaggattam őket, főleg a nagy orvhalászokat, Balogh Feri meg Demeter Feri, de főleg Juhász Petró Gyuri bátyánkat, akik mindent tudtak a füvekről, a fákról, meg a vizekről. A halakról is persze, ám a Duda titkát nem tudták ők sem. És sajnos azt sem, hogy egyáltalán kié is az a gát alatti vén fa. A vízügyé, vonogatták a vállukat, ha nagy ritkán szóba került a tulajdonlás ügye, hiszen az ártérben van, az meg a vízügyé. Az öreg fát se nagyon érdekelte a birtoklás kérdése. Őt az érdekelte, hogy tavasszal kijön-e a Kraszna az ártérbe, ami majd jól megöntözi a gyökereit, meg az, hogy télen jönnek-e nagy viharok, mert azok bizony alaposan meg tudják rángatni a fák üstökét.

Így teltek, múltak az évek, az ártér siheder égeresei, nyárfásai szabályos erdőkké nőttek, a töltést kétszer is megvastagították, s menet közben lett annyi horgászellenőr, hogy a papír nélküli emberek meg se merték közelíteni a vizet. S miután a Duda környékén nem volt soha senkinek horgászengedélye, elnéptelenedett az ártér, embert csak akkor látott, mikor a vízügyesek kaszálták a gátat. Azok meg idegenek voltak mind, nem sokat törődtek a matuzsálemi fűzzel.

Elvitte az ár

Az egyik télen aztán valakik kivágták a fát. De, nem tudni, mi okból, nem vitték el. Pedig még le is gallyazták a vastag törzset, ami úgy feküdt a hóban, mint valami leölt, öreg bölény, amit csak a szarváért lőtt le a vadász. A földön hevert hónapokon át a fekete, vaskos test, aztán jött a tavasz, s elkezdett esni meg esni, és egy hét múlva hatalmas árhullám közeledtét jelezték Romániából. Meg is jött az ár, ha korábban meg nem erősítik a töltést, elvitte volna tán a fél falut. A gátak azonban állták a nyomást, mérgében elvitte hát az ár az öreg ficfát. Állítólag valakik látták, hogy sokáig emelgette, forgatta, de nemigen bírt vele, éjjel azonban újabb árhullám jött, s mire kivilágosodott, a fa nem volt sehol. És azóta se tudja senki, hogy merre is pihent meg végül, merre is talált végső nyugodalmat.

Hát így múlt ki az én gyönyörű, otthoni ficfám, amit rajtam kívül alighanem csak kevesen siratnak. Néhány vén daru meg vadliba biztosan, amik még emlékeznek rá, hogy volt ott lent, a Dudánál egy öreg fűz, ami útba igazította a vonuló csapatot, ha eltévedtek a ködös égi utakon.

- Balogh Géza -