„Az emberek igenis a szépre szomjasak”

„Egyszóval dolgozni kell. Ameddig fizikálisan karbantartom s jól érzem magam, és mentálisan is rendben vagyok, addig az alkotói tevékenységem is működik. Remélem, még jó darabig ez így lesz” – bizakodott egy évvel ezelőtt megjelent interjúban a Nyíregyházán élő, neves festőművész.

Madarassy György Kolozsváron végezte el a művészeti egyetemet, ami után még tíz évig szülővárosában, Nagybányán alkotott. Beszélgetésünkben szakmai hitvallásáról vall.

Hallottam, amikor mondták önről: „örömfestő”. Egyetért?

Elfogadom, mert szerintem ez abból fakad, hogy a képeimnek a kisugárzása, üzenete nem pesszimista. Derűsebb oldalát akarják megmutatni a világnak, mert az élet szép, mert akarom így látni, s szeretném, hogy ez a művészetemben is kifejeződjön. Annak ellenére mondom ezt, hogy a képeim nem mindig az örömről szólnak, mert maga az alkotás is nagy vívódással, hetek gyötrelmes munkájával együtt járó folyamat.

Csak aki engem ismer, az tudja, hogy amikor elkezdek egy képet, az indulás és befejezés között milyen – nemegyszer kínkeserves – utat tettem meg. Tehát az örömfestő titulus nem azt jelenti, hogy tele szájjal röhögve festek, hanem azt, hogy minden, ami az életben engem érdekel, s amivel szembesülök, az mind kifejeződik a képeimben. ­Szeretném, hogy az alkotásaim zöme az öröm felé mutasson, mert akkor az azt jelenti, hogy a gyerekeimnek a sorsa és az én életem is jól alakul.

Gyönyörű fények és színek, hihetetlen plaszticitás jellemzi Madarassy György festőművész alkotásait, amelyekben kolozsvári és a nagybányai inspiráló emlékek éppúgy jelen vannak, mint mostani élettere – vezette föl A magyar művészet élő legendái sorozat szerkesztője az Önnel készült műsort a Magyar Katolikus Rádióban.

Kolozsvár a második olyan város, amelyhez Nagybánya után nagyon szép emlékek kötnek. Képzőművészeti középiskola Nagybányán nem lévén iratkoztam be a kolozsváriba, amelyben román nyelven folyt a tanítás. Én is úgy mentem oda, hogy majdnem semmit nem tudtam románul, de az évek során így nagyon jól megtanultam és a mai napig jól beszélem a nyelvet. Miután elvégeztem a líceumot, az Andreescu képzőművészeti egyetemre felvételiztem.

Nem sikerült elsőre, de utólag azt mondom, hál’ istennek, mert a következő évben Miklósi Gábor mesterhez kerültem, akitől Erdélyben a szakmát, a festés technikáját és a művészetet együtt lehetett tanulni. Kolozsvárhoz tehát nagyon szép emlékek fűznek. Mi, mikor 14 évesen odakerültünk, a művészettel kapcsolatos tanulmányainkban elmélyülve a reneszánsz bűvöletében éltünk. Utólag, jó pár év elteltével döbbentünk rá arra, hogy miért is időztünk ennyit a reneszánsznál. Benne éltünk a szocializmus valóságában, s állandóan azt hallottuk, hogy az „új típusú ember”.

No, tanáraink ezért a reneszánsz kapcsán beszéltek az akkori, a humanista, a görög műveltségre épülő, újjászülető európai művészetnek az új típusú, reneszánsz emberéről. Amikor nem túl régen Firenzében jártam, ott értettem meg tökéletesen, mi az a reneszánsz, amiről annyit beszéltek nekünk. A firenzei dóm tetejéről szétnézve látja meg az ember, hogy milyen fantasztikus dolgokat építettek akkor azok az emberek.

Aztán egyetem után visszakerülve Nagybányára szembesültünk a rögvalósággal, a szocializmus új típusú emberével. Jött 1989, és akkor döbbentünk rá, hogy ez az új típusú ember a rendszerével együtt úgy bukott, mint a pinty. Ezt követően bekerültünk egy egészen másféle forgatagba, és most ott vagyunk, ahol vagyunk. De erről majd 15 év múlva mondok valamit.

Egy korábbi műtermi beszélgetés során mesélte, hogy amikor fiatal korában akárhányszor megkérdezték, ki s mi hatott Önre, mindig elmondta: Magára nézvést a picassói magatartást tartja a követhetőnek.

Picasso ugyanis mindent, ami körülötte a képzőművészetben történt, gyorsan elsajátította s átalakította a saját képére. Picasso szellemileg egy fantasztikusan nyitott, dinamikus pali volt, aki mindig azt követte, amit az élet diktált. Rembrandt fiatal korában egy abszolút sikeres művész volt, és idős korában az öregek házában halt meg nyomorban. Azért, mert az idő, a kor elmegy fölötted.

Én ezt nem akarom, mert amíg én képes vagyok a magam módján – tehát nem akármit átvéve – lépést tartani azzal, ami történik a világban, addig a festészetemben is ezt teszem. Nem akarom ugyanis, hogy a műteremben úgy szaporítsam a képeket, hogy azok a mának nem szólnak. Nem akarom azt a helyben topogást elkövetni, amit nem tudom, hány festő megtett, azaz hogy negyven évvel ezelőtt kitalált magának valamit, és százkét éves korában is ugyanazt műveli.

Hát ki a francot érdekel! Itt nem az a világ van, mint nyugaton, hogy valaki mester, és a „mestert” vásárolják meg, bármilyen gagyit csinál. Itt ilyen nincsen. De fiatal művész se nagyon, akit mint a jövő reménységét ajánlani lehetne egy-egy elérhető árú alkotásra vágyó, reménybeli vásárlónak.

Egy ilyen megújulásra most is kész művésznek mi a fontosabb, a mű témája vagy a technikája, stílusa?

Ami a stílusomat illeti, minden, ami képeimen most látható, az nem elválasztható az előző 60 évtől, mert tízéves koromtól szakkörbe jártam, és azóta foglalkozom a művészettel. Ez mind azzal jár, hogy amikor az ember dolgozik, nyilvánvaló, hogy a mesterségbeli tudásának a fejlődése, a mindennapos munka hozza meg azt a bizonyos könnyedséget, technikai megoldásokat, amelyek jönnek. Azok persze összefüggenek azzal, hogy mit festek.

A szokásos felmerülő kérdést, hogy mit festek és hogyan, én megfordítottam, s azt mondom, hogyan festem meg a mit. Most már ez nekem fontosabb. Persze nem mindent tudok megfesteni, amit látok. Nagyon lényeges, hogy amikor elmegyek egy nagy múzeumba, s mondjuk Firenzében megállok Botticellinek a Primaverája előtt, nem azt nézem, mit festett meg, mert az egyértelmű, de tátott szájjal bámulom, hogy miként érte el ezt a csodát. No ebben van a titok.

Nagybányaiként nyilván gyakran megkapja azt a kérdést, hogy menyiben érzi sajátjának azt a stílust, amit a nagybányai iskola képviselt.

Erre mondom, hogy ha én nem Nagybányán születek, akkor több mint valószínű, hogy nem leszek festőművész, hanem mondjuk futballista, mert nem csak szerettem focizni... De mivel Nagybányán születtem, és a katolikus templom hittan­órájáról kijövet a cinteremnél a lépcső mellett megláttam Oszkár bácsit, vagyis Nagy Oszkárt éppen az István-tornyot festeni, már el is felejtettem az aznapi focit és lecövekeltem mellette, néztem, mit csinál.

Akkoriban még rengeteg olyan művész élt a városban, akik úgy festettek utcasarkokon, a környező réteken, hegyoldalakon, ahogy a sokat emlegetett nagybányai festők. Amikor például Mikola bácsi végigment az utcán, mindenki levett kalappal üdvözölte, mert olyan rangja volt egy művésznek a városban. Ezt én 7-8 éves kölyökként láttam, s rám fantasztikus hatással volt.

Én a nagybányai festőtelepen dolgoztam ’78-tól ’88-ig. Ott az volt a szokás, hogy az érdeklődő városlakó bármikor benyithatott kedvenc művésze műtermébe megnézni, éppen min dolgozik, hiszen a művésznek is az az érdeke, lássák, mit csinál. Amikor én Nyíregyházára kerültem a magammal hozott emlékekkel, s idővel megkaptam a három MAOE-műterem egyikét, megpróbálkoztam ilyesmivel. De rá kellett jönnöm, a 122 éves hagyomány híján ez itt nem megy, egy ember egy városban nem tudja megteremteni.

Ön szerint mi az oka, hogy évről évre csökken a művészetek iránt érdeklődők száma?

Ennek nagyon sok összetevője lehet, de abban a művészeknek is részük van, hogy mit alkotnak, mennyire érdekli őket a közönség véleménye. Én az a művész vagyok, aki a világból meglát valamit, és azt el akarja mondani, mert közölni szeretne vele valamit. Persze a kiállításomon megkérdezhetik, na, mi az a nagy csoda, amit el akartam mondani a világról.

Természet inspirálta képeket mutattam be, melyek virágokról, virágok részleteiről szólnak. Persze felnagyítva, a természet szegmenséből kivéve, átköltve. Hogy mi ebben az a nagy csoda? Nos, erre én azt mondom, gondolkodjunk el egy picit: most él 7,5 milliárd ember a Földön, ötven év alatt duplázódtunk meg, ebből következik, hogy újabb 50 év múlva már 15 milliárdan leszünk.

Mi lesz az emberiséggel, ha így haladunk?

Fölsejlik a szomorú jövő: nincs víz, nincs ennivaló, nincs munkahely, egyszóval nyomor van a világban. Hát hová jut az emberiség efféle gondok láttán? No, ekkor jön egy művész, aki ilyen helyzetben is meg akarja mutatni a szépet. Egyedüli lények vagyunk a széles világmindenségben, akik tudjuk, hogy mi a szép. A napkeltét, naplementét az őzike is érzékeli, de nem tudja megfogalmazni, hogy az szép.

Lehetnek bármilyen irányvonalak az éppen aktuális művészetben. Most például elvárás a rút esztétikáját követni, szemben a szép esztétikájával. Utóbbit én fel merem vállalni, mert hiszem, hogy a józanul gondolkodó emberek igenis a szépre szomjasak. A művészetnek meg szerintem az egyik feladata, hogy a szépről úgy beszéljen, ahogy a mai ember igénye kívánja.