Karácsonykor angyalt láttunk

Megelőzte az adventi várakozás, a hideg roráték, a böjt, a gyónások, a jó cselekedetek, bocsánatkérések és megbocsájtások – szóval sok minden –, hogy szépen, tisztán várjuk Jézus megszületését.

Kilencedik gyerek vagyok, a tizedik az öcsém, aki két évvel fiatalabb nálam. Ő rám volt bízva sokszor, és abszolút tekintély voltam előtte. Jóra és rosszra is tanítottam. Versmondás, szavalóverseny, színpadi szereplés – ezekben előtte jártam, ő pedig segítségemmel készült a szavalóversenyre. Volt, hogy rosszra tanítottam, ezt a bűnömet meg kellett gyónni utóbb. Ha megverték, mert félénk volt, én rohantam a segítségére és vertem le róla a nagyobb fiúkat, és miután a hóban feküdt az „ellenség”, rászóltam öcsémre, hogy üljön rájuk.

Nagyobb testvéreink Budapesten tanultak vagy dolgoztak, és a garázsmester Sanyi bátyám hozta őket haza 117-es rendszámú próbakocsival december 24-én. Ez óriási öröm volt nekünk, kisebb gyerekeknek.

Az izgalom a várakozás 24-én estére már kibírhatatlanul fokozódott, és mire minden munkával készen voltunk, udvar, utca, ház kitakarítva, ételek előkészítve, lelkünk-testünk megtisztulva várt – elhangzott a szülői utasítás, hogy menjünk el otthonról. Egy gazdag parasztember nagy házába mentünk, ami zöld színű volt – ez volt a Zöldház . A tulajdonosa apánk, sőt nagyapánk kedves ismerőse volt. Azért kellett elmenni, hogy a fát feldíszíthessék titokban.

A Zöld ház nem volt messze a miénktől. Az öcsémet, aki félénk kisfiú volt, én kísértem ki az udvarra kisdolgát elvégezni. Vakító holdfény, valami égi fényesség világította be a földet és az eget is, a csillagok fényesen szikráztak, nagyon hideg volt. Az égen megláttam egy fényes, fehér felhődarabot, ami nekem csodás látvány volt, és rámutatva elkezdtem kiabálni, hogy „Ott az angyal! Ott az angyal!”

Az öcsém megrendülve nézte. Ekkor távolról megszólalt a csengő, ami hazahívott bennünket. Rohantunk be a házba. Sötét volt, leoltották a szülők, testvérek a villanyt. Be a nagyszobába. Földtől a mennyezetig érő, gyertyákkal és szaloncukorral díszített karácsonyfa állt a szobában. Elvarázsolva álltunk mellé. Apuka a harmóniumhoz ült és rázendítettünk: „Mennyből az angyal lejött hozzátok pásztorok, pásztorok, hogy Betlehembe, sietve menve lássátok, lássátok”.

A legkisebb gyermek mondta a verset:

„E Karácsony éjszakáján

Jézus születése napján

Ma örüljünk, ma vigadjunk

Ma született Kisjézusunk.

Jézus ágyán nincsen paplan,

Majd megfagy a kis ártatlan,

Gyenge teste reszketezik,

Két kis szeme könnyedezik.

Én Jézusom, én Krisztusom

Legyen hozzád boldog sorsom.”

Egy-két évvel később az öcsém már negyedik osztályos volt. Mondta, hogy az iskolában hallotta, nincs is Jézuska, és nem az angyal hozza a karácsonyfát. Anyukám sok munkája mellett nem sokat foglalkozott ilyesmivel, elintézte azzal, hogy ha nem hiszi, hogy van Jézuska és az angyal hozza a fát, akkor nem is hoz neki semmit.

Az öcsém sírva ült mellém a kamra küszöbére, és kért, mondjam meg őszintén: van vagy nincs Jézuska, tényleg a szülők és nem az angyal hozza a karácsonyfát? Én nem akartam „felvilágosítani”, azt akartam, hogy a hite megmaradjon. Mondtam neki, hogy „Te buta, hát láttál te itthon valaha is karácsony előtt fenyőfát? Ugye, soha nem láttál, nem vettek soha a szüleink fát.

Hát akkor csak az angyal hozhatja! Azt nem mondtam, hogy én láttam, ahogy a kispadra dugták fel a szülők a fát… Aztán mondtam neki „Hát emlékszel? A saját szemeddel láttad az angyalt két éve, amikor a Zöld házban vártuk a Jézuskát!” „Tényleg – mondta az öcsikém –, tényleg láttam! Ó, de jó, hogy láttam!”, és megnyugodott. Boldogan vártuk abban az évben is, hogy az angyal elhozza a karácsonyfánkat.

Dr. Váradi Katalin