Hittek a győzelemben és a hazában

„Legszebb imámba foglallak ma téged, hű szívvel gondolva rád...” E szavakkal illették bajtársaikat a Székely Hadosztály 1918–19-ben csatába induló honvédjei bátorságukról tanúságot tevő indulójukban. Azé a hadosztályé, amelynek 1918. december 1-jei megalakulásáról a napokban emlékezhettünk meg Nyíregyházán.

Erről a hős honvédő divízióról írta meg legújabb történelmi regényét Cey-Bert Róbert Gyula közgazdász, pszichológus, a magyar történelem iránt gyermekkora óta elkötelezett író. Kötetét kedden mutatta be a megyei könyvtárban, kiadóvezetője, Püski István társaságában.

Ismeretbővítés olvasmányosan

Történelmi regény, írtuk, hiszen a szerző – az ifjúság szellemi pallérozását is szem előtt tartva – mindig olvasmányos meseszövéssel igyekszik bemutatni sorsfordító történelmi korokat és hősöket, egyszerre vonultatva fel valós és kitalált személyeket. Könyveiből nem hiányozhat a szerelmi szál sem, amely ezúttal egy frontokat megjárt székely főtiszt és az őt kórházban gondozó székely ápolónő között szövődik, majd érik hazássággá.

Hiba lenne viszont az egész művet fikciónak tekinteni, ugyanis Cey-Bert Róbert évekig tartó kutatás után helyezi hőseit egy teljesen konkrét történelmi valóságba, a korszaknak megalapozott értékelését is adva. (Ami persze nem ritkán az akadémikus állásponttól is eltér, kizárólag a nemzeti érzületnek elköteleződve.)

Az előbbiből következik, hogy mostani témájához is azért nyúlt, mert mindig a magyarság szabadságharcait kívánta a magasba emelni, legyenek azok győztes vagy vesztes küzdelmek. Mint elmondta, a 20. század elején a

magyarság olyan csapást szenvedett el, amihez képest a muhi csata 1241-ben vagy a mohácsi vész 1526-ban pusztán „csetepaté” volt.

– A történet lényegében egy aljas puccsal kezdődött, amikor 1918. október 31-én Károlyi Mihály és Jászi Oszkár két menetszázadot fellázítva hatalomra került. Az időszakot még ma is sokan őszirózsás forradalomnak mondják, holott egy forradalom a népből, a nemzetből támad, ez pedig bizonyosan nem volt forradalom.

Nem sokkal később megölték Tisza Istvánt, aki azzal írta meg a saját halálos ítéletét, hogy október 17-én – a haza megmentése érdekében – a magyar parlamentben koalíciós kormányt ajánlott az ellenzéknek. Ajánlatát elutasították, Tisza pedig két hét múlva halott, és az ország szekere ijesztő gyorsasággal elindult lefelé. Ekkor még 1,2 millió magyar katona volt fegyverben, a 82-es székely gyalogezred, a 24-es brassói, a 4-es nagyváradi, a 44-es somogyi „rosseb” bakák, hogy csak néhány fontosat említsünk.

Ám akkor jött egy új hadügyminiszter, Linder Béla, aki kiadta a parancsot: az egész magyar hadsereget a tisztikarral együtt le kell szerelni, a főtiszti kart pedig nyugdíjba kell küldeni. A politikai állapotokról csak annyit, hogy egy szerb titkos ügynökből hadügyminiszter (!) lehetett. Így aztán egyetlen puskalövés sem dördült el a beáramló hatezer cseh légiós, a 10-15 ezer szerb és az 5500 román ellen, akik annyit foglaltak el az országból, amennyit akartak – hallhattuk a szerzőtől.

Elgáncsolt hadi sikerek

– Mintegy 50-60 ember fékezhetetlen hataloméhsége miatt csaknem az egész nemzet elveszett – folytattuk a történtek rekonstruálását.

Károlyi tehetségtelenségét emlékirataiban maga a felesége, gróf Andrássy Katinka leplezte le,

amikor elkottyantotta, hogy férje mindenben a szabadkőműves Jászi Oszkár tanácsait követte, nélküle határozatot nem hozott. Szintén tragikus volt Kolozsvár helyzete, ám ott sikerült felszítani a honvédő ellenállást – sorolta Cey-Bert Róbert.

Verbőczy Kálmán százados megtartotta századát, a nagyváradi gyalogezred parancsnokát, Kratochvil Károlyt is ebbe a városba helyezték át, és Apáthy István főkormánybiztos is pontosan látta, hogy „Magyarország betegsége Budapest”. Építeni kezdték a védvonalat, de a fővárostól nemhogy erősítést nem kaptak, egyenesen visszavonulást parancsoltak nekik. Egészen Máramaros­szigetig hátráltak, hogy ott minden engedelmességüket feladják.

Fegyvert az ellenségtől zsákmányoltak, mert egy olyan államvezetéstől, amelynek parancsára inkább tönkretették Mackensen tábornagy székelyeknek felajánlott, bevagonírozott ágyúinak a lövőszerkezetét, illetve katonai hőstettekért ítéltek el tiszteket (így Szurmay Sándort, az oroszok kiűzőjét), semmi jót nem várhattak.

Volt bennük kurázsi

A háttérbe szorított székely honvédőket – a románokon kívül – Kun Béla magyar Vörös Hadserege is hátba támadta, pedig oda hazafiak léptek be a haza megvédésének reményében. A Vörös Hadsereg tisztjeinél az tette be végképp a kaput, amikor Clemenceau – szabadkőműves testvérei kérésének eleget téve – a cseh frontot a túlerő ellenére is felmorzsoló, már Pozsonynak tartó székelyeket Bártfáról Kun Bélával visszaparancsoltatta.

A hadosztályból ki nyugatnak, ki Somogyba, ki Szegedre ment, a nemzeti hadseregét már szervező Horthyhoz.

Volt bennük hit, haza- és családszeretet.

A magyar ügy ugyan elveszett, de hiszem, hogy nem örökre, mert csak az veszít, aki feladja a hitét – csinált kedvet könyvéhez zárásképpen Cey-Bert Róbert Gyula.

MJ