– Hogy lesz egy ceglédi dzsúdós fiúból Nyíregyházán színész? – Úgy, hogy elmegy az esze – ezt válaszolta nevetve Kováts Dénes kérdésére a Bencs villa Töbszemközt sorozatának múlt heti estjén Nagyidai Gergő, a Móricz Zsigmond Színház művésze, aki színésznő feleségével, Munkácsi Anitával ült a pódiumon, hogy együtt meséljenek a színészlét kihívásairól, ­megismerkedésük történetéről, és arról, mihez kezdenének, ha nagyon sok pénzhez jutnának.

Koncert a pléden

– Sokáig azt hittem, hogy nekem egy utam van, a dzsúdó. Aztán láttam egy diák-színjátszóköri előadást (Orwell Állatfarmját adták elő), bekopogtattam a vezetőjükhöz, Andó Lászlóhoz és megkérdeztem, bekerülhetnék-e a csoportba.

Egy ideig zászlót lengettem, utána már mondhattam 1-2 szót, majd jöttek a négysoros refrének. Azt nem tudom, tehetsége voltam-e, de megkaptam a lehetőséget és megpróbáltam élni vele.

A színház és a dzsúdó sok mindenben hasonlít: a tatamira egyedül megyek fel, de ahhoz hogy odaállhassak, nagyon sok ember munkájára van szükség. Kell partner, szövetség és bizalom – a színház is erről szól.

Anita tudatosabban készült a színpadra: ötévesen esténként koncertet adott otthon a pléden. Táncdalokat énekelt a samponos dobozba, és mivel az édesanyja egy idősek otthonában dolgozott, elég korán elkezdett műsorokat készíteni, amit az otthon lakóinak adott elő. Amikor 9 évesen egy könyvtári szavalóversenyre Goethe-verssel készült, a tanárai is látták, hogy nem átlagos kisdiák, és mindenben segítették.

Többször is felvételizett a Színművészeti Egyetemre, de a sokadik rostán mindig kiesett, azt viszont mindig elmondták neki, hogy „magából bizony színésznő lesz”. Többen is úgy gondolták, az opera állna igazán jól neki, de tiltakozott ez ellen – most viszont örül, hogy a klasszikus zene iránti szeretete megmaradt, ahogy annak is, hogy a színpadon ezt az oldalát is meg tudja mutatni. – Lassú, de tudatos folyamat volt, amíg elértem idáig – mondta.

Egymás mellett futnak

Gergő a Krúdy Kamara világosító hídjáról nézett egy előadást, amikor kiszúrta Anitát, és ahogy fogalmazott: azonnal tudta, hogy neki kell ez a nő. – Ehhez képest három hónapig nem mert hozzám szólni, csak figyelt – emlékezett vissza Anita, aki azt mondta, az első pillanattól szerelmes volt Gergőbe, és bár meg kellett szenvedniük egymásért, azt mind a ketten tudták, hogy egyfelé tartanak.

– Az első három évben még repültek a tányérok vita közben, de azóta egymás mellett futunk és nem egymással szemben. A legmélyebb félelmeinkről is tudunk egymással beszélgetni, és csak akkor van köztünk feszültség, ha nem töltünk elég minőségi időt együtt.

Én beleállok a konfliktusokba, szeretek jól vitázni, Gergő viszont magában őrlődik, és sokszor nem mondja el a problémát annak, akinek kellene, de egyre bátrabb ezen a téren. Ami az én erősségem, ő abban gyengébb és fordítva, én hamarabb hivatkozom az agyamra, addig ő szívből mindent megold.

– Számomra a feleségem a jelzőtábla, ő csinált a fatuskóból Pinocchiót – mondta Gergő, aki szerint Anitán kívül ez senkinek sem sikerült volna. Igyekeznek nem hazavinni a munkát, megpróbálják az épületen belül hagyni a színházzal járó feszültséget, és a lehető legtöbb időt együtt tölteni. Mert nekik úgy a legjobb.

SZA

Gazdálkodás, virágok, emberi jogok

– Sokat utaznánk, lenne saját otthonunk, és nyitnánk a városban egy pékséget – felelték arra a kérdésre, mit tennének, ha nagyon sok pénzük lenne.

– Támogatnánk az állatokkal foglalkozó alapítványokat, és segítenénk azoknak, akik tőlünk elesettebbek – ezeket most is csináljuk, de akkor jóval több pénzt fordíthatnánk minderre. (A városban sokan ismerik Mangót, a közös kutyájukat: szinte egy lépést sem tesznek nélküle. Jár velük fesztiválokra, táborokba és már két színházi előadásban is szerepelt.)

Gergő venne egy tanyát, ahol önfenntartó módon gazdálkodna. Anita virágokat ültetne és kiszámolná, mennyire éri meg a gazdálkodás: „nem baj, ha éhen halunk, az a fontos, hogy Gergő boldog legyen…” – mondja. Ő, ha nem színházi ember lenne, szívesen foglalkozna pszichével, gyógyítással és emberi jogokkal.