Számára Szatmár és Bereg a világ közepe

Öreg koronások a Váci Mihály Kulturális Központban látható kiállítás első fotójának főszereplői: két hatalmas fa, közöttük egy tekintélyt parancsoló gímszarvas, amelynek szinte csak az agancsai látszanak ki a magasra nőtt fűben. A mellette lévő képen a túristvándi Rókás fás legelő a napfelkeltében fürdik, a felhőket áttörik a nap sugarai. A következő felvételen párás, aranysárga hajnal tükröződik a Gőgő-Szenkén Penyigénél, ellenpontjaként a mellette lévő fotónak, amelyen a Tisza és a Szamos találkozása a telet üdvözli.

Zajlik a Szamos Kérsemjénnél: a hidegben furcsán mutatnak a rózsaszín fények a vízen és az ég alján, a panyolai téli üzem pedig egy csónakot rejt, alatta hó, a folyót a fénysugarak zöldre színezik. Tivadarnál a Tiszát párapaplan borítja, Garbolcnál a Túr hullámai pedig olyanok, mintha kócból fonta volna őket a természet. Túristvándi fenséges vadkörtefája virágzásban és tele termésekkel is látható, alatta minden zöld, felette minden kék – két kép, két hangulat, de mindkettőről ugyanaz jut az ember eszébe: milyen jó is lenne alatta heverészni! És még egy kép a fákról: az Ölelés című, amelyen három fa ágai alulról és két oldalról benyúlva védelmeznek egy negyediket, amely középen áll.

Madarak, virágok

Majd jönnek a madarak: a tekintélyt parancsoló meggyvágó, amely büszkén tekint körbe valahol Kispaládon, egy gyönyörű fenyőrigó, egy erdei fülesbagoly, melynek tollai ugyanolyan színűek, mint az őt körülvevő levelek, egy énekes rigó, és persze a vízben a tükörképe, na meg a szúrós szemű bölömbika, olyan közelről fotózva, hogy szinte csak a szeme látszik.

Vannak virágok is: egy lila bimbónyi kárpáti sáfrány, egy 3D hatású kornistárnics, néhány szál magyar kökörcsin, amelynek szárán és virágán is látszanak az apró pihék. A vízen tündöklő fehér tündérrózsa, egyetlen mocsári kockás liliom és egy kőris erdő, alulról fotózva, a fák zöldek, sárgák és barnák – gyönyörűek. Akárcsak a tavaszi tőzike jégbe zárt varázsa, a fejjel lefelé fényképezett vízpart vagy az októberi hajnal, amint a Szamossal találkozik.

Aki megszereti, vigyázni fog rá

Habarics Béla természetfotói azért különösen szépek, mert amit megmutatnak, az a miénk. A mi folyóink, a mi erdőink, a mi madaraink. Azt mondja, számára Szatmár és Bereg a világ közepe, természetvédelmi őrként pedig nem is kívánhatna mást, mint hogy a lehető legtöbben szeressék a természetet.

– Egyedülálló kincsek között tölthetjük a mindennapjainkat, ezért mindig arra biztatom az itt élőket és a messzebbről érkezőket, hogy nézzék meg ezt a vidéket. Mert aki megnézi, az megszereti, aki pedig megszereti, szívügyének tekinti és vigyázni fog rá – biztosítva ezzel, hogy hosszú időn át fennmaradjon, és sokan gyönyörködhessenek benne akár évszázadok múltán is – mondta a kiállítás megnyitóján.

SZA