Sast reptetett a solymászat őshazájában

Ha becsukódik egy ajtó, nem kell kétségbeesni, mert kinyílik egy másik. A Kemecsén élő Szentpéteri Levente solymász is meggyőződhetett ennek a mondásnak az igazságáról a közelmúltban: azon kesergett éppen, hogy a Milton hurrikán miatt nem utazhat el most ősszel Floridába egy magyaroknak szervezett fesztiválra bemutatót tartani a solymászatról, amikor megcsörrent a telefonja, és Kazahsztánba hívták egy nemzetközi solymászversenyre. Nem sok ilyen lehetőség kínálkozik egy magyar solymász számára, természetes volt a számára, hogy azonnal igent mond, hiszen már a gondolattól is megborzongott: ismét ott lehet a solymászat őshazájában, újra találkozhat a belső ázsiai népek solymászaival.

Izgalmas feladatok 

Október közepétől vendégeskedett Kazahsztánban néhány napot Szentpéteri Levente, aki a hazaérkezése után megosztotta élményeit szerkesztőségünkkel is. – Nem kevesebb mint hat év elteltével ismét lehetőségem nyílt a solymászat őshazájába, Kazahsztánba látogatni, ahol részt vettem egy nemzetközi solymászversenyen Köksetau városában. A legendás solymász, Masip Batyrkhanuly emléke előtt tisztelegnek ezzel a rendezvénnyel a szervezők, és évről évre bajnokokat avatnak különféle kategóriákban. Az idén is lóháton ülve mértem össze tudásomat kazah, mongol, kirgiz és kínai solymásztársakkal, különféle izgalmas feladatok teljesítése várt ránk. A versenyzők meghívásos alapon vehettek részt a megmérettetésen. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ismét alkalmam adódott ebbe a fantasztikus országba látogatni – elevenítette fel az előzményeket Szentpéteri Levente. – Az október 18-án kezdődött versenyre a solymásztársak a szélrózsa minden irányából érkeztek. Különféle ázsiai országokból jöttek, egyedül én képviseltem Európát. A sorrendet az első este egy hangulatos jurtában sorshúzással döntöttük el. A közel hetven induló közül én a 37-es rajtszámot húztam, s egy hatalmas méretű, vérbeli farkasvadász szirti sassal készülhettem nyeregbe szállni. A további két kategóriát a héja és a kerecsensólyom röptetése jelentette. 

„Vakon” elrepült a madár 

– Az első napon a szirti sasokkal dolgozó versenyzők mutatták be tudásukat, így számomra is hosszú és fárasztó volt az a nap. Az első feladatként jó ötszáz méterre el kellett lovagolnom, és kézre kellett hívnom a társam által elengedett szirti sast. A bírák értékelték mind a madár, mind a solymász munkáját különféle szempontok alapján. A versenyzőknek ezután egy lóval húzott rókabőrt kellett megfogatniuk a sasokkal. Itt fontos volt a madár sebessége, reakcióideje és a röptének, valamint a vágásának minősége. A harmadik próbatétel során egy benzinmotoros vonszalékhúzó géppel vontattak egy rókabőrt, azt kellett a sasnak üldöznie. Szándékosan nagy sebességgel húzták a csalétket, hogy megfigyelhető legyen a madár gyorsasága, reakciója és röpmunkája üldözés közben – folytatta a kemecsei solymász. – A szirti sasokkal történő munka mindig is a szívem csücske volt. Számomra óriási élmény ezeknek a gyönyörű és hatalmas madaraknak a látványa munka közben. Izgalomnak sem voltunk híján, hiszen meglehetősen meleg helyzetek is akadtak. Láttunk sapkában elszabaduló, vagyis „vakon” elrepülő madarat, de előfordult az is, hogy a szirti sas egy másik sasra, vagy éppen a vonszalékot húzó ló lovasára támadt rá. A szirti sasok ugyanis a solymászat nehéztüzérségét jelentik, nem könnyű velük bánni, rengeteg türelmet, figyelmet és ügyességet kíván meg a solymásztól, ha velük akar dolgozni. 
– Napközben részesei lehettünk a hivatalos megnyitóünnepségnek is, ahol a sok rendkívül illusztris vendég mellett a tisztelet jeléül felkértek engem arra, hogy mutassam be a közönség előtt a magyar solymászatot, a magyar solymászok lehetőségeit, a Magyar Solymász Egyesület tevékenységét és céljait. Nem csak ezeket mondtam el, a résztvevők örömmel fogadták Hunor és Magor történetét, valamint az Emese álmáról szóló mondánkat is. A verseny legendás névadójának az unokája volt a megmérettetés fővédnöke, aki személyesen vezetett minket végig az általa berendezett bámulatos múzeumon. Itt a Magyar Solymász Egyesület nevében én is adományoztam egy molinót a múzeumnak, ami ki is került a kiállított tárgyak közé. 

Héják és sólymok versenye 

– Este közös vacsorán vettünk részt, ahol tradicionális kazah ételeket kóstoltunk meg. Az európai konyhától eltérően főznek, a levesbe például a birka minden testrészét és szervét belefőzték. Nem sajnálták tőlünk az ételt, még üres sem volt a tányér, de már kaptuk az újabb adagokat – s mindez a tisztelet, a megbecsülés jele volt. Fáradtan tértünk nyugovóra, hogy a következő napon némileg kipihenten csodálhassuk majd a héják és kerecsensólymok röptét. – Számomra már véget ért a verseny, a szirti sasok már nem repültek, így az előző napi versenydrukk okozta feszültséget levetve átadhattam magam a szurkolásnak és a gyönyörű madarak látványának. A főszereplők ezúttal a héják és a sólymok voltak. Elsőként a héják léptek porondra. Hasonlóan a szirti sasok bevezető feladatához, nekik is egy kézre hívás volt az első versenyszámuk. Az egyik solymászt motorral elvitték 300 méterre, majd a helyben maradt társa szabadjára engedte héjáját, hogy az kézre repüljön. A feladatot teljesítők ezután már egy jóval látványosabb kihívás előtt álltak, mégpedig egy szabadon engedett „tanzsákmányt”, egy galambot kellett elfognia a héjának, csakhogy minél gyorsabban és bravúrosabban – folytatta Szentpéteri Levente. – Ezután a kerecsensólymoké lett a főszerep. Az előző napi, Emese álmáról szóló történetemen felbuzdulva, valamint azon panaszom miatt, hogy Magyarországon a magyarság feltételezett ősi „szent” madara solymászatra nem használható, adtak is a kezemre kazah barátaim egy kerecsent, így vele grasszálhattam fel és alá a nap további részében. A már korábban is ismertetett kézre hívás volt velük is az első feladat, amit minden madár sikeresen teljesített. 
– Ezt követte a várva várt bábuzás, ami a sólymok leglátványosabb gyakorlata volt ezen a versenyen. Egy bőrből és tollakból készített bábura egy darab húst erősítenek, a bábut egy zsinórra kötik, majd azt pörgetve hívják a sólymot, s várják, hogy a szabadon repülő madár rávágjon a bábura, megpróbálja elkapni azt. Az utolsó pillanatban azonban a solymásznak el kell „húznia” a bábut a madár elől, ami ilyenkor továbbhalad, majd lendületet gyűjtve újra és újra próbálkozik. Erre a feladatra 3 perc állt rendelkezésre, ezalatt a legügyesebb kerecsenek 30-40 vágásra voltak képesek. Ez a gyakorlat igénybe veszi mind a madár, mind a solymász ügyességét, és kiváló tréningben részesíti őket. Hamarosan elérkezett a nap vége, a bírák elvonultak kiértékelni a versenyzők és a madarak teljesítményét, mi addig a versenyzőkkel fáradtan, de boldogan osztottuk meg egymással az élményeinket. 

A dobogó tetején

A díjátadó ceremónián kategóriánként (szirti sas, héja, kerecsensólyom) kazah solymászok vehették át az arany-, az ezüst- és a bronzérmeket, illetve a velük járó pénzdíjat. A szervezők ezután a külföldi résztvevőket szólították a színpadra. Szentpéteri Levente nagy meglepetésére a szervezők a külföldi versenyzők közül őt találták méltónak arra, hogy a dobogó legmagasabb fokára állhasson. 
– Nagy büszkeséggel töltött el ez az elismerés, hiszen a magyar és az európai solymászatot, valamint Magyarországot képviseltem a távoli Kazahsztánban – tette hozzá befejezésül Szentpéteri Levente.