Ilyenek voltak a november elsejék…

Azokra a november elsejékre gondolok, amikor még nem rohant senki, mindenre volt idő, összetartottak az emberek és együtt emlékeztünk az elhunyt szeretteinkre. Napjainkban mindenki akkor megy ki a temetőbe, amikor akar, azokban az időkben viszont összegyűlt a család, és együtt sétáltunk ki a halottainkhoz. 
 

Egymásra figyeltünk 

Azokra a november elsejékre gondolok, amikor még a nagymamámmal az ő kertjéből szedtük a virágokat, hogy a legszebbeket kivigyük a nagyapám, a dédszüleim és a többi elhunyt családtagunk sírjára. A nagymamám nagyon szerette a virágokat, ő ültette, nevelgette és óvta őket a reggeli fagyoktól. A szívét és a lelkét is beletette a gondozásukba. Várta mindig, hogy kinyíljanak: volt fehér, lila, sárga krizantémja. Egyik szebb, mint a másik. 
Azokra a november elsejékre gondolok, amikor még hideg szelek fújtak, bizony felfért a nagykabát is, mindig attól féltünk, nehogy lefagyjanak a virágok a temetőben. Általában délre megérkeztek a budapesti rokonok, és a nagymamám kicsi nyárikonyhája megtelt élettel. Igaz volt a mondás, hogy a „jó emberek kis helyen is elférnek”. „De rég láttunk, de megnőttél!” – mondták nekem a pestiek. Családi ebéd várt ránk. Evés közben mindenkinek volt egy-egy szép emléke, amit felidézett az elhunyt szeretteinkről. Türelmesen, figyelmesen hallgattam végig a történeteket. Azokban az időkben még nem a telefon pötyögtetésére koncentráltunk, hanem egymás csodálatos élményeire összpontosítottunk. Anno a szavaknak és a mondatoknak még erejük volt. Ezek akkor fontosabbak voltak nekünk, mint manapság a legújabb csúcstechnika. A mondanivalóval a lelkünkre tudtak hatni. Ha elbeszélgettünk egymással elhunyt szeretteinkről, gondolatban felszabadultunk, és ez jó hatással volt ránk. Azt éreztük, hogy megnyugodott a lelkünk. Szerintem a magyar a világ egyik legszebb anyanyelve. Ezért használjuk ki, hiszen az a legjobb a mentális egészségünknek, ha kibeszéljük magunkból a lelki fájdalmunkat. Az elődeink tudták, hogy nem jó magukba zárkózni, és meg kell szólalni, ha valami fáj. Akkoriban jobban megnyíltak egymásnak a családtagok. Annak idején háromszor is kint voltunk a temetőben: reggel rendbe tenni a sírt, délre kivittük a virágokat. Estére is kimentünk – mert ilyenkor a legszebb a sírkert – mécsest gyújtani mindazokért, akik már nincsenek sajnos közöttünk. 
 

Százfelé sodort az élet 

Körbeálltuk a sírt, és az elhunyt hozzátartozónkra gondoltunk. Könnyek csordultak ki szemünkből, melyek legör­dültek az arcunkon. Néhány percre visszamentünk a múltba, s felidéztük, milyenek voltak ők… Ezekben a csendes percekben mélyen magunkban, méltóságteljesen, tisztelettel és szeretettel megemlékeztünk az elhunytakról. Aztán a rég nem látott ismerősökkel találkozva beszélgettünk. Mondtuk is, hogy már csak a temetőben futunk össze, mert az élet százfelé sodort bennünket. Azokért pedig, akikhez nem tudtunk kimenni, otthon gyújtottunk egy-egy gyertyát. 
Azokra a november elsejékre gondolok, amikor már nagymamám is kérdezgette, hogy ki fog kijárni hozzá a temetőre, ha már nem lesz velünk. Igen, 2017-től már a mennyországból figyel bennünket, ő lett az én védőangyalom. Nagyon szerettem, és nagyon hiányzik! Megfogadtam neki és meg is ígértem, hogy mindig lesz friss virág a nagyszüleim sírján. Azért, mert tartozom nekik ennyivel, mert ha ők nem lettek volna, ma én sem lennék. Megérdemelnek ennyit, és sohasem felejtettem el őket! Megőriztem a nagymamámat a legszebb emlékeim között… 
Remélem, hogy egyszer majd én is ilyen szép emlék leszek valaki számára, mint amilyen ő nekem. 
Kondás Attila