12 órája
Elhurcoltak kétezer nyíregyházi embert
November 4-e nemzeti gyásznap hazánkban, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének, a szovjet csapatok bevonulásának évfordulóján visszatekintettek a történelem könyörtelen időszakára a nyíregyházi Északi-temetőben is. Az Elhurcoltak Emléknapján azokra a kényszermunka-táborokban robotoló nyíregyházi emberekre emlékeztek, akik soha sem térhettek haza családjukhoz.
Elhurcoltak Emléknapja Nyíregyházán
Fotó: Bozsó Katalin
Nyíregyházán is már évek óta hagyomány, hogy az I. sz. posta falán elhelyezett emléktáblánál, és az Északi-temetőben az Elhurcoltak Emlékhelyén is fejet hajtanak a szovjet hadsereg kényszerítő erővel, málenkij robotra hurcoltak előtt. Különleges időutazásra hívta hétfőn délelőtt a temetőben megjelenteket dr. Ulrich Attila önkormányzati képviselő, aki emlékező beszédében elevenítette fel, hogy mi is történt a vármegyeszékhelyen majdnem nyolcvan évvel ezelőtt. Elmondta, hogy kétezer nyíregyházi embert, férfit és nőt vittek el az utcákról, időt sem adva nekik, hogy összepakoljanak, elbúcsúzzanak.
– Ezt még közel 800 ezer emberrel megtették az országban, és az emberek nagy része nem tért vissza, mert a gulág valamelyik részén agyonverték vagy agyonlőtték őket, vagy betegségben meghaltak az embertelen körülmények között – részletezte dr. Ulrich Attila, és arról beszélt, hogy 80 évvel ezelőtt Nyíregyháza nem olyan volt, mint most. Nem voltak még nagy épületek, nem ilyen volt a temető sem, nem voltak aszfaltozott utcák, és már öt éve tartott a második világháború. – Most ne éljünk meg világháborút, de a történelem mindig ismétli önmagát: most is vannak a közelünkben és távolabb is olyan háborúk, ahol szintén elvisznek, elrabolnak embereket, akikről ugyancsak nem tudják a mai modern kor ellenére sem, hogy merre vannak, hol járhatnak. Az otthon maradottak benne vannak a keserűségben, a reménytelenségben, hiszen nem tudnak semmit sem a szeretteikről. Félelmetes lehetett megélni, hogy egy orosz katona az utcán sétálva egyszerűen elfogja, autóba tuszkolja, és egy gyűjtőpontra viszi az embereket. Lehetőségük sem volt rá, hogy értesítsék a szeretteiket, hogy hol vannak, merre járnak. Nem tudták nyilván azt sem, hogy hova viszik őket, de gondoljunk bele a másik oldalba is, hogy azok a hölgyek, feleségek, férjek, menyasszonyok hiába várták aznap haza a szeretteiket, nem jöttek. Sok esetben ismeretlenül hunytak el – részletezte az önkormányzati képviselő, történész és feltette a kérdést, hogy milyen lehetett nekik megélni a mindennapokat a bizonytalanságban, hosszú-hosszú éveken keresztül.
Elhurcoltak Emléknapja
– Ha valakinek szerencséje volt, akkor visszakapta a családtagját hosszú évek múlva, de az addig eltelt időt meg kellett élni, olyan háborús körülmények között, amikor alig volt élelem, és csak a pusztítás volt az országban – részletezte a történész, és elmesélte, hogy ismert két olyan idős férfit, akik megjárták a Gulágot, nekik szerencséjük volt, mert viszonylag egészségesen tértek vissza. Próbálta megtudni tőlük, hogy mit éltek át a könyörtelen, hosszú évek alatt, de semmi konkrétat nem meséltek el a túlélők. Mindig csak azt mondta az egyikük: fiam, jobb ha nem tudod, hogy mi történt ezekben a táborokban. Ebben a világban, amelyben most élünk, erről már nincs szó, éld a gondtalan, nyugodt életedet, mert az egy teljesen más történet volt. Dr. Ulrich Attila felhívta arra a figyelmet, hogy a történészek, a történelemtanárok, akkor tennék a legjobbat a történelem tanítás során, hogyha nem csak a puszta tényeket közölnék a diákokkal, hanem megpróbálnák a felnövő generációkat rádöbbenteni arra, hogy ez jó világ ami körbevesz minket.
– Azonban nem csak ez az egyetlen dátum, amire figyelmeztetni kell és tanítani kell. Ez a jelenkornak a feladata, hogy ezt megértesse, átadja, mert az idő eltelik, és húsz-harminc-ötven év múlva már csak olyanok fognak itt állni, akik ezt a történelmi korszakot nem értik meg egyáltalán. De nekik el kell tudni majd akkor is mondani, hogy mi történt. Meg kell tanulnunk végre, hogy ilyen történelmi szituációt messze el kell kerülni, a háborúkat, a bántalmazásokat, az erőszakos cselekedeteket, mert csak akkor lesz igazából jobb a világ, hogyha ezt egyszer az emberiség komolyan is veszi – zárta gondolatait dr. Ulrich Attila.
- Nem szívesen beszéltek a hozzátartozók a saját családtagjaiknak sem az átélt szenvedésekről, talán egyetlen megtartó erő az volt az, ami ott kint a lágerekben és a robot idején is segíthette őket, az Istenbe vetett hit, benne keresték a menedéket. A megemlékezések hagyománya, hogy a történelmi egyházak képviselői is jelen vannak, és igét hirdetve imát mondanak az elhurcoltakért és családjaikért. A közös imádság után az emlékműnél elhelyezték az emlékezés virágait, koszorúit.