2 órája
Hatvan éve végzett „kefések”
Mindenki szorgalmas, hasznos tagja volt a társadalmunknak.
Megismertük, megszerettük egymást
Fotó: Magánarchívum
Szeptember elejére terveztük a nagy találkozót. Sajnos, kicsit döcögősre sikerült, mert az idő „vasfoga” megtépázta sokunk egészségét. 1960. szeptember 1-jén 52 kisdiák, főleg vidékiek kerültünk a Nyíregyházi Széchenyi István Közgazdasági Technikum Pénzügyi Tagozat I. b osztályába. A nagy többségünk kollégista volt.
A tudományok rejtelmei
Megismertük, megszerettük egymást, egy nagy csapatot alkottunk. Mindenben segítettük társainkat, így 4 év elteltével 48-an sikeres érettségit tettünk. Köszönetet szeretnénk mondani nagy nevű tanárainknak – köztük Kádár Tihamér osztályfőnökünknek –, akik bevezettek bennünket a tudományok rejtelmeibe. Fegyelem, kötelesség, szeretet sugárzott mindenkiből. Közülünk sokan továbbtanultunk, ki egyetemen, ki főiskolán. 33 élő társunkról tudunk, de csak 14-en tudtak eljönni. Közel a 80-hoz sokan már szociális otthonban, segítséggel élik az életüket. Mindenki igyekezett tudása legjavát nyújtani, mert ettől függött a kollégiumi díj, és bizony, akiknek a szülei 3-4 gyerek taníttatását vállalták, az igen kemény feladat volt. A mi korosztályunk nem ismerte a drogot, alkoholt, cigit, nem volt telefonunk, nem engedhettük meg magunknak ezek fogyasztását a későbbiekben sem, mert szükség volt a létfenntartáshoz a megkeresett fizetésére. Mindenki szorgalmas, hasznos tagja volt a társadalmunknak. Korábban rendszeresen tartottunk találkozókat, a későbbi időkben kerti partikat is, s többször találkoztunk a Tisza-partján, egy-egy jó halászlevet fogyasztva. Elkísérjük társainkat az utolsó útjukra, sajnos, a napokban is gyászolunk. Közel a 80-hoz, félő, hogy egyre kevesebben tudunk elmenni a várva várt találkozóra, hiába a meghívás, vágyakozás.
Érzékeny búcsú
A nagyon finom ebéd, házi sütemények elfogyasztása után mindenki beszámolt az utolsó találkozás óta eltelt eseményekről. A közös fotózkodások után még kisebb csoportokban is tudtunk beszélgetni. Érzékeny búcsút vettünk egymástól, s reménykedünk, nem ez volt az utolsó alkalom. Bízva benne, hogy a fejlett technika mindenkinek lehetőséget ad arra, hogy ha már személyesen nem tudunk találkozni, de a napi kapcsolat, a „csevegés” még nagyon sokáig megmarad.
Kósa Hermina, öregdiák, szervező
