A lovasroham traumája

Más-más egyetemre jártunk Budapesten, és ma sem tudom, hogy amikor a vonatról leszállva épp csak letettük az otthonról hozott ételtől súlyos sporttáskánkat, honnan termettek ott az egyenruhás és civilbe bújt rendőrök, de úgy vettek körbe minket, mint a legveszélyesebb bűnözőket. A személyi igazolványainkat visszalökve azonnali „Oszolj!”-t parancsoltak, nekünk pedig a kezdeti értetlenkedés után beugrott: október 23-at mutat a naptár. Hiába tapostuk a ’80-as évek második felét, a vesztét érző szocialista államhatalom ezen a napon még kész volt ütésre emelni az öklét arra is, aki harmadmagával a csoportosulás látszatát kelti. Elég volt ehhez csak megállni és megkérdezni: hát, hogy vagy barátom...

Esztendőről esztendőre különös küldetése van az 1956-os magyar forradalomnak, az emlékezni és emlékeztetni intelme egymást követő generációkon nyer új értelmet. Korosztályom hiteles tanúként csak azt tudja elmondani a jelenkor egyetemistáinak, hogy mi fán terem az igazi diktatúra, de ez kötelessége is, kapaszkodókat adva a tisztánlátáshoz. Az ifjúság természetes módon keresi a maga küldetését, de megfelelő cl, tudás és tapasztalat hiányában legfeljebb woodstocki delíriumos gőzben találhatja meg a közösségi élményt. A lyukas zászló lengetése önmagában még senkit sem tesz méltó örökössé. Aki elvárható tisztelettel tanulmányozza ’56 történelmi pillanatait, meg fogja érteni, miért tragikus és veszélyes, ha ebben az értékvesztett világban újra kommunista, szocialista ideológiával barátkoznak, ha Európa nyugati felén szobrot kap Lenin, Engels, ha az Európai Parlamentben a fasizmustól is több emberáldozatot követelő eszmét éltetve kommunista indulót énekelhetnek. S hogy miért volt trauma 2006 októberében Budapest utcáin a rendőri lovasroham, mely után a felelős kormány tagjai éppoly gyáván lapultak meg, mint ’56 vérbírói. 

A második világháború után Magyarországot egyik könyörtelen diktatúrából lökték a másikba, de a nemzet nem akart tovább sodródni. Megelégelte, hogy idegen eszmék, külföldről támogatott érdekek szabjanak irányt az ország jövőjének, és nem akarta ilyen hatalom kezébe adni önnön sorsát. Harcolt – s ha valakinek déjá vu érzése támadna, a hibát ne a saját készülékében keresse, a történelem valóban ismétli önmagát, csak most egy törékeny kegyelmi állapotban, amelyben a fegyver helyett a szó, az érvek küzdelmében dől el, hogy a saját életünket élhetjük-e. Érdemes az osztrákokra pillantani, ők október 26-án ünnepelnek, nekik 1955-ben egy „láthatatlan kéz” visszaadta az önrendelkezés jogát, míg a mi szuverenitásunk azóta is össztűz alatt áll.