A lápi kóku riogatta a besztereci gyerekeket?

Beszterecről és a falu határáról az emberöltők hosszú sorában szárnyra kelt egy legenda – bár értesüléseim és képzeteim csalókák lehetnek, ahogyan mindenkié, ezért kérem, a nyomtatott szónak a célját, a beszéltnek a velejét keressék: az enyémekkel és a körülötte olvasottakkal hasonlóképp járjanak el. Ez a szóbeszéd pedig úgy tartja, hogy sok-sok évvel ezelőtt, amikor a települést háromfelől még mocsarak, lápok, ilyen-olyan vízfolyások, tavak zárták körül, egy drótos tót érkezett a faluba a negyedik, egyedüliként járható irányból, hogy a fazekak, lábasok foldozásából szegényes keresetre tegyen szert. Végigjárta a házakat a falu egyik végétől a másikig, majd dolga végeztével kifelé igyekezett volna a szomszédos települések felé, csakhogy amerre próbálkozott, mindenfelé sűrű növényzet, áthatolhatatlan mocsár és víz állta az útját. Szegény ember, aki ekkorra ereje végére ért, kétségbeesésében a földre rogyott és így kiáltott:

Ezután erőt vett rajta a buzgóság, és cudar helyzetébe beletörődve elszenderedett a határszéli fák árnyas lombja alatt. A falusiak vendégszeretetében túlzottan nem bízva végül ott töltötte az éjszakát egy bozótos menedékében. A balzsamos nyáréjszaka után reggel kipihenten ébredt, a gyógynövények és a gombák alapos ismerőjeként pompázatos reggelit készített, és ha már úgyis ott csörgedezett egy kis érfolyás, rögtönzött pecabotjával halat fogott ebédre, azt tűzön megsütötte. Ezzel másodjára is rabul ejtette a vadregényes, magányos táj. Gondolt egyet, kalyibát eszkábált magának és korábbi hivatásával felhagyva csendes, önellátó pákászéletre rendezkedett be a mocsárban. Új lakóhelyén sok virágos tavaszt, fülledt nyarat, színes őszt és zord telet átélt, mígnem az utóbbiak közül az egyik végzett vele aggkorában. Hanem a horgászatról, gombászásból hazatérő gyerekek ezután is évről-évre zöldes bőrű, toplászkalapos öregről számoltak be értetlenkedő szüleiknek, s bár néha megriadtak tőle, a kissé bogarasnak tűnő vénség mindahányszor békésen pecázgatott, gyűjtögetett csak a határban, senkihez sem volt szava. A falusiak magukban elnevezték őt lápi kókunak, hol jóízű, hol maró gúnnyal átitatott történeteket meséltek róla a fonóban, esetleg a rosszalkodó gyerekeket riogatták vele de ettől eltekintve ügyet se vetettek rá.
Hanem aztán a tavak, vízfolyások, mocsarak és lápok idővel megfogyatkoztak, helyüket utaknak, szántásnak, vetésnek, legelőknek, akácos réteknek adták át. A határban csatangoló gyerekek és a földművesek ezekben az új időkben egészen döbbenetes látványnak lettek tanúi, ahogyan a szakadt rongyaiban kóválygó szellemmatuzsálemet figyelték, aki zavartan motyogott maga elé, hosszú, csimbókos, ősz haját ide-oda csapkodta a szél, a tollundi férfiéhoz hasonló, múmiaszerű, aszott, tőzegbarna bőre már-már fakéregre emlékeztetett. Nem egyszer sírni látták a lápi kókut, sőt, a mostaniakhoz hasonló ködös, hideg októberi éjszakákon keserves, vészjósló üvöltése visszhangzott a faluban. Az eszelős tekintetű öreg lidérc ráadásul egy csapat kisgyereket hosszú hetekre álmatlanságba kergetett azzal, hogy az arcukba üvöltötte: 

A határban gyűjtött gombáknak, a betakarított terményeknek furcsa íze lett, a környéken mind gyakoribbá váltak a bozóttüzek. A faluban mindenki tudta, hogy ezekért az öreg kísértete tehető felelőssé, épp, ahogyan már a betörésekért, az ellopott biciklikért, az elpusztult háziállatokért, a lakástüzekért és a kisebb-nagyobb szerencsétlenségekért is egyedül őt hibáztatták. Az asszonyverő férj, a hisztérikus feleség, a rossz természetű gyerek és az elhanyagoltságában kellemetlenné váló háziállat mind-mind csakis a fránya lápi kóku rontásától lehetett olyan, amilyen.
A falusiak, ki-ki félelemből, ki-ki más okból, mind kisebb-nagyobb türelemmel, vagy épp közönnyel viseltettek a jelenség iránt. Azonban egy Hanyi Karcsi nevezetű jó munkásember, miután egy éve folyamatosan húzta őt a balszerencse, egy borongós október végi éjjelen kapát-kaszát-légpuskát ragadott, s nagy elhatározással a lápi kóku törzshelye felé indult, hogy megölje vagy legalább elűzze, s ezzel végre fordítson a sorsán. A vénség dermesztő kiáltásait követte a telihold éles fényében. A határban fészkelő baglyok vészjósló huhogással figyelmeztették a veszélyre, szemük mindentudó, sárga villanása óvatosságra késztette őt. Szája kiszáradt, cserepes ajkát fájdalmasan kifújta a csípős szél, orra megtelt a különös, édeskés földszaggal. Az erős, jeges fuvallatok borzongással teli félelemmel töltötték el a szívét, átfagyott csontjai belesajdultak a rájuk váró veszedelembe.
A földek felé vezető csapásról aztán kisvártatva meglátta a rémet: a barázdák között dülöngélt, akár egy részeg ember, de inkább hasonlított egy félállati, vagy egészen állati lényre, ahogyan a magával vonszolt, talán nála is idősebb biciklit felgyújtotta, a máglya mellé vizelt, majd nagy kurjantgatások közepette tébolyultan körbeugrálta a tüzet, s hosszú, pikkelyes őzlábtönkökkel hadonászott közben. Hanyi Karcsit leírhatatlan büszkeség töltötte el. Hiszen ehhez a szerencsétlen, részeges bolondhoz képest ő egy dolgos, józan életű, minden helyzetben higgadt valaki. Ezt pedig nem másnak köszönhette, mint a lápi kókunak, hát mi lenne vele nélküle? Bár jómaga fanatikus ateistaként mélyen megvetette a vallásos emberek észszerűtlenségeit és a lápi kóku ocsmányságainál jóval kisebb kihágásokat sem hagyott büntetlenül, gyerekkorából mégis felrémlett neki valami mese a Krisztusi megbocsátásról és a felebaráti szeretetről. Önnön jóságában megmelegedve sarkon fordult, és a lápi kóku fájdalmas üvöltéseitől kísérve megindult a kis falu józan fényei felé.

Neked is van egy jó kísértetsztorid? Küldd el nekünk!