Sok gondot megoldott a „szülinapos” főcsatorna

A Szabolcs vármegye északi részén elhelyezkedő Rétköz lakossága a 19. század közepén megindított rendszeres Tisza-szabályozási és az azzal összefüggő vízrendezési munkálatokig „két víz között” élt. Észak felől a Tisza időről időre visszatérő árvízi elöntései fenyegették, déli irányból pedig a magasabban fekvő nyírségi dombokról lefolyó, szabályozatlan nyírvizek okoztak súlyos kártételeket. Ez a sajátos domborzati és vízrajzi környezet és az itt élő, tájhoz alkalmazkodó, találékony emberek szimbiózisa alakította ki a költőket, utazókat, geográfusokat és történészeket elvarázsoló rétközi vízi világot. 

Az első kapavágás Tiszadobnál 

Miután 1846 tavaszán Vásárhelyi Pál elkészítette a Tisza szabályozásának általános tervezetét, 1846. augusztus 27-én Tiszadobnál jelképesen megindulhatott a Tisza szabályozása, ahol az első kapavágást gróf Széchenyi István tette meg. A tiszai vízi munkálatok összefogására és felügyeletére 1846. január 26-án, Pesten Széchenyi vezetésével, közel 40 Tisza-völgyi birtokos aláírásával megalakult a Tiszavölgyi Társulat. Szabolcs vármegyében már 1845-ben idősebb Andrássy Gyula tevékenysége nyomán létrejött a Tiszadobi Társulat, majd 1846-ban a Rétköz térségében a Felső-Szabolcsi Tisza-Szabályozó Társulat. A Tisza árvizeinek visszaszorítására a Felső-Szabolcsi Társulat azonnal hozzálátott a védőtöltések kiépítéséhez a rétközi Tisza-szakaszon. A munkálatokat az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc eseményei megakasztották, ennek ellenére már az 1850-es évek végére a Rétköz jelentős részét sikerült a Tisza árvizeitől megvédeni. Azonban súlyos gondot okoztak a mentesített árterületekre érkező nyírvizek is. 

Lehetséges megoldások 

A Nyírségben már a 19. század első éveiben Kállay Miklós alispán vezetésével vármegyei árkok ásásával igyekeztek valamelyest mérsékelni a belvizek problémáját. Ezek a kis mélységű árkok az egymástól különálló mélyedéseket kötötték össze, lehetővé téve, hogy ezek vizei a természetes esés okán lefolyhassanak. Hosszú távú megoldást viszont nem hozott ez a kezdeményezés, mert a Nyírség egyes részeiről lefolytak ugyan a vizek, de végállomásuk továbbra is az alacsonyabban fekvő Rétköz volt. A felső-szabolcsiak a nyírvizek és az egyéb belvizek ellen belcsatornák kialakításával próbáltak védekezni, ám ezek sem bizonyultak igazán hatékonynak. A Felső-Szabolcsi Társulat az 1850-es és ’60-as években több alkalommal tett kísérletet arra, hogy a Nyírség érintett birtokosaival tárgyalóasztalhoz üljön és közös megoldást találjanak. Az előzetes egyeztetések során felmerült egy, a Rétköz és a Nyírség határán húzódó gyűjtőcsatorna kiépítésének terve, ami a nyírvizeket összegyűjti és a Tiszába szállítja, megakadályozva azoknak a Rétközre jutását. A nyírségi birtokosokkal ekkor nem sikerült még megállapodni, de a Felső-Szabolcsi Társulat központi segítséggel az 1860-as évek elején megkezdte a gyűjtőcsatorna kiásásának előkészületeit. A kérdésben a társulat elnöki feladatait 1854-től ellátó Lónyay Menyhért is több alkalommal hallatta a hangját, ugyanis Szabolcs vármegyében neki is jelentős kiterjedésű birtokai voltak. Az 1860-as évek elején, különösképpen az 1863-ban dúló országos aszály a nyírvizek problémáját is valamelyest háttérbe szorította, de az alaphelyzet a következő évtizedre sem változott érdemben. 

A fordulat éve: 1879 

A kérdésben az 1879-es év hozta el a fordulatot. Ebben az esztendőben sikerült elérni azt, hogy a Nyírség érintett birtokosai is egy önálló szabályozó társulatba tömörüljenek és megkezdjék a területükön lévő vizek szabályozását. 1879. március 12-én Nyíregyházán megalakult a Nyírvíz Szabályozó Társulat, melynek első elnökéül Mailáth György országbírót választották. Az újonnan megalakult társulat és a felső-szabolcsiak szinte azonnal megkezdték a tárgyalásokat a nyírvizeket felfogó gyűjtőcsatorna kialakításáról. A kooperáció ezúttal sikeresnek bizonyult, ugyanis 1879. szeptember 16-án a két társulat egyezséget írt alá egy, a Rétköz és a Nyírség határán húzódó csatorna megépítéséről, ami a Nyírvízgyűjtő-főcsatorna nevet kapta. A megállapodás értelmében a csatorna teljes kiépítését a Felső-Szabolcsi Társulat vállalta, míg a Nyírvíz Társulat a munkálatokhoz egyszeri 250 000 forintos hozzájárulást tett. A tulajdonjogot és a későbbi fenntartás kötelezettségét is a felső-szabolcsiak kapták meg. A Nyírvíz Társulat viszont kötelezte magát, hogy a nyírvizek eljutását a főcsatornába igyekszik biztosítani a saját területén végzendő szabályozási és csatornázási munkálatokkal. 
A csatorna építési munkálatai nagy erőkkel indultak meg és már 1880-ban jelentős előrehaladást értek el, ugyanis 1,2 millió köbméter földet mozgattak meg alig egy év alatt. Az 1881-es tiszai árhullámok félkész állapotában érték el a készülő csatornát. Ennek okán az árvíz több olyan területet is megközelített, amelyeket a korábbi években teljesen elkerült. Ez a körülmény sok helybeli, személyesen érintett rétközi lakosban negatív érzéseket váltott ki a gyűjtőcsatorna szükségessége és az egész vízrendezést illetően. A nehézségek ellenére az építkezés folytatódott, és 1882-ben az elkészült főcsatorna felülvizsgálata is megtörtént. 

Tisztelgés az elnök előtt

1884. november 3-án elhunyt gróf Lónyay Menyhért korábbi pénzügyminiszter, miniszterelnök, aki országos politikai szerepvállalásai mellett a Felső-Szabolcsi Tisza-Szabályozó Társulat elnöki feladatait is nagy lelkesedéssel és szorgalommal látta el 1854-től kezdve. A társulat, tisztelegve egykori elnökük emléke előtt, a Nyírvízgyűjtő-főcsatornát 1884-től Lónyay-főcsatornának keresztelte át. 
A Berkesznél induló és a mai Gávavencsellőnél a Tiszába torkolló, mintegy 45 kilométer hosszú Lónyay-főcsatorna megépülésével nagyot lépett előre Szabolcs vármegye a vízrendezési munkálatok terén, a víztől felszabadított területek új lehetőségeket kínáltak a gazdasági, ipari és társadalmi fejlődés számára egyaránt. 
Garas Norbert levéltáros