Ádám a fogatot hajtja, őt pedig az adrenalin

Szilágyi Ádám főtörzs­őrmester, Tiszadob körzeti megbízottja édesapja hatására és támogatásával kezdett bele a fogathajtásba, majd annyira ráérzett a kétlovas versenyzésre, hogy újabb serlegek már nem is férnek a szekrénysor tetejére. Négylábúakkal rendőrként is volt dolga – a fiatal rendőrről a Zsaru magazinban olvashattunk, az ott megjelent cikk szerkesztett változatát közöljük. 

Családi indíttatás

Nem tudni, a sumerek hatezer éves találmánya mikor döcögött be eleink életébe, de az bizonyos, hogy az úttalan utakon szekerészés mesterséggé vált. A 2704 éve megrendezett görög olimpián már hivatalos szám volt a kocsiverseny, és bár az újkori olimpiákból kimaradt, a Nemzetközi Lovas Szövetség 1969-ben versenyágnak minősítette a fogathajtást. A versenyszezonban egymást követik a regionális, megyei és országos megmérettetések – aki egyszer ebbe a körforgásba befogatol, nehezen szabadul, s ez a körzeti megbízottról is elmondható. – Édesapám mindig is rajongott a lovakért, 2002 óta tart is, és idővel rákapott a fogathajtásra. A házunk mögötti réten sokat gyakorolt. Ebben nőttem fel, és egyre erősebb vágyat éreztem, hogy magam is kipróbáljam – vázolta Szilágyi Ádám, aki segédhajtóként kezdte. – Ebbe is bele kellett tanulni, de a hajtószabályzatot ismertem, és volt elég alkalmam kifigyelni apám segédhajtóját. Miután eleget gyakoroltam apámmal, 17 évesen elindultam a mátészalkai segédhajtóversenyen, és ráéreztem. A visszajelzésekből azt szűrtem le, igaza lehet apámnak, megvan hozzá a tehetségem. Az egész családom támogatta, hogy fogathajtó legyen belőlem, de nem lehetek eléggé hálás édesapámnak, aki felajánlotta, hogy lenne a segédhajtóm. Mondhatni, cseréltünk. Különleges érzés volt 18 évesen úgy versenyezni, hogy ő ült mögöttem, és legjobb tudása szerint segített, talán még annál is jobban – magyarázta a főtörzsőrmester, aki ekkortájt lett a Miskolci Rendészeti Szakközépiskola tanulója. – Gyerekkori álmom volt, hogy egyszer rendőr leszek, és a nyíregyházi Inczédy György Szakközépiskola végzőseként döntöttem el, hogy ezt meg is valósítom. 2011-ben szereltem fel a Tiszavasvári Rendőrkapitányság közrendvédelmi osztályára, fél év után kerültem Tiszadobra, ahol 2012-től vagyok körzeti megbízott. 

Kecske a pokróc alatt

Rendőrként is volt dolga patás állatokkal, jóllehet azok párosujjúak voltak. – Emlékezetes volt, amikor a tevékenységirányító azzal riadóztatott, hogy Tiszadadáról elloptak két kecskét. Egy faluszéli ház elé kötötték ki őket, és a bejelentő látott onnan elhajtani egy Ford Sierrát. Éppen járőröztünk egyik volt kollégámmal, és rögtön indultunk Dada felé. Nem telt el egy perc, és láttunk szembejönni egy Sierrát. Utánafordultam, kéket kapcsoltam, gázt adtam, mire ő is elkezdte nyomni, de néhány kilométer után annyira felfőtt a hűtővize, hogy meg kellett állnia. Elé álltam a szolgálati autóval, odamentem hozzá, és rákérdeztem, milyen élőlény mozog a pokróc alatt a hátsó ülésen. Azt mondta, semmi, és sajnálta, hogy ezzel nem értem be, előkerült ugyanis az egyik kecske, a másik a csomagtartóban volt. 

Nincs hely a szekrény tetején

– Alig kezdtem el fogatot hajtani, egy évre rá országos döntőben indultam. Előtte persze több regionális versenyt megnyertem, térségi bajnok is voltam – idézte fel a főtörzsőrmester, aki éveken át havi 3-4 alkalommal indult útnak édesapjával, lószállítóval és a platós teherautóra tett hintóval. – Intenzív időszak volt. Borsod-Abaúj-Zemplén és Hajdú-Bihar megyei, de néhányszor még szlovákiai regionális versenyen is indultam, és egykori parancsnokaimnak is köszönettel tartozom, hogy a szolgálatszervezés során figyelembe vették a kérelmeimet, de azoknak a kollégáknak is, akik hétvégi szolgálatokat vállaltak. Aztán pár év kimaradt, utána viszont megint kedvet kaptam, és ismét kijutottam az országosra. Ma már nem versenyzek annyit, mint korábban, amit főleg édesanyám nem bán, mert portörlés közben mindig meg szokta jegyezni: „Több serleget már ne nyerjél!” Meg tudom érteni az álláspontját, mert ez a 150 kupa már tényleg alig fér el a szekrénysor tetején. De ki tudja? Néhányat talán még be lehetne közéjük suvasztani… Szabadidőmben az új lovaimat tanítgatom, nevelgetem közösen a testvéremmel, Petrával. Már kezd beérni a munka gyümölcse: nemrég másodikok lettünk egy megyei pontgyűjtő versenyen. 

Céltudatosabb és kitartóbb lett

– Amíg csak néztem, nem gondoltam, hogy a fogathajtás ilyen összetett feladat. Rengeteget kell gyakorolni, hogy a fordulási pontokra rá lehessen érezni, de megéri. Fantasztikus érzés úgy átmenni a 170 centi széles kapun a 150 centi széles fogattal, hogy a labda ott maradjon mindkét selyba tetején. Én a fogatot hajtom, az adrenalin meg engem, de igazából az a teljesség ragadott magával, amivel ez a sport jár. Bizalmi viszonyban vagyok a lovaimmal, és a fogathajtók közösségében is jól érzem magam. Barátokra is szert tettem, és családtagjaimmal is erősödtek a kötelékeim. Jó ideje a testvérem, Petra is felül mögém segédhajtónak, és a lovak ápolásába, etetésébe is besegít. Számomra a fogathajtás életforma, de jellemformának is mondható. Fegyelmezettebb, céltudatosabb és kitartóbb lettem, aminek az előnyeit rendőrként is kamatoztatom.