Életerős és élelmes szabolcsi ember lettem

Nyírtelek. Nyíregyházán voltam 1991-ben első osztályos tanuló, ekkor még 17. Sz. Általános Iskolának hívták azt az intézményt, ahová jártam. Bár még csak az első lépéseket tettem meg az életben, de nekem már a szüleim elkezdték fokozatosan megtanítani, hogy miként kell biztonságosan közlekedni gyalogosan a városban, illetve vidéken biciklivel. Mert nekik dolgozni kellett járni, és nekem muszáj volt megtanulnom egyedül közlekedni. Édesapám ekkor papírgyári munkás volt (3 műszakban), édesanyám pedig óvodai dajka (2 műszakban). 

Egyedül jártam-keltem 

Mikor 2. osztályos lettem 1992-ben, már teljesen egyedül mentem reggel az iskolába, és délután is teljesen egyedül jöttem haza a napköziből. Akkoriban ez természetes volt nekem és a szüleimnek is. Mobiltelefon még nem „nyomta” a zsebem, viszont annál nagyobb volt a tisztelet és az egymás iránti bizalom, valamint az összetartozás. Ez a bizalom kölcsönös volt a szüleim és én közöttem is. Ekkor még olyan volt a közbiztonság Nyíregyházán, megengedték nekem 8 évesen, hogy egyedül járjak-keljek a városban. 
Nyíregyháza külterületén laktunk. Három kilométerre volt tőlünk a buszmegálló, ahonnan a városba jártam. Az utcánk egy nagyon rossz minőségű földút volt, amin kerékpárral mentünk egyik helyről a másikra. Viszont ha esett az eső, gyalogosan tapostuk a sarat. Ezt az említett távolságot nekem mindennap meg kellett tennem, reggel, hogy eljussak a buszmegállóig, és délután vissza. Egyedül kisétáltam vagy kibicikliztem az utca elejéig, ahol egy ismerősünknél betehettem a kerékpáromat délutánig. Átmentem a főútvonalon, és vártam az autóbuszt. Vigyázni kellett magamra, mert már akkor is nagy forgalmú volt a Tokaji út. Megérkezett az autóbusz, felszálltam, köszöntem, megmutattam a diákbérletemet a vezetőnek. Sokszor álltam, mert ülőhely sajnos nem volt. 

Mindent meg kellett becsülni 

Egy szép nagy termetes iskolatáskában hordtam mindig mindent. Érdekes módon, sohasem tettem le az autóbusz padlójára, mert féltem, hogy koszos lesz. Az egyik kezemmel tartottam, a másikkal pedig kapaszkodtam. Ha elfáradt a kezem, akkor pedig megcseréltem. Vigyázni kellett az iskolatáskámra és minden tanszeremre. Amúgy is mindig mindent meg kellett becsülni, mert újra sajnos nem jutott pénz. Ha esetleg mégis sikerült helyet foglalnom, s valamelyik buszmegállóban felszállt egy idősebb néni vagy egy bácsi, egy terhes kismama, akkor én felálltam, és átadtam neki a helyemet. (A mai napig is így cselekszem!) Így neveltek fel a szüleim, számomra ez a természetes tisztelet jele. Mindig azt mondták, legyek előzékeny, udvarias, és minden körülmények között maradjak korrekt és jóságos ember. 
Megérkezve Nyíregyházára, leszálltam a Búza téren, és elsétáltam az Árok utcára az iskolámig. (Ma el sem tudnám képzelni, hogy egy második osztályos gyermek így egyedül járjon a „nagyvilágba”.) Akkoriban bármi történt is, én mindig minden körülmények között hallgattam a szüleimre, és megfogattam a tanításaikat, valamint a bölcs tanácsaikat. Hiszen ők sokkal több tapasztalattal rendelkeztek nálam az élet minden területén. Én velük mindig mindent meg tudtam beszélni. Nagyon jó kapcsolatom volt a nagyszüleimmel is gyerekként. Kilenc éve már csak édesanyám él, de ha valamit nem tudok, akkor még a mai napig is megkérdezem a véleményét. Mindig is felnéztem rá, mert olyan talpraesett, okos és bölcs az élet minden területén. 

Jó emberként élni 

Bár erősen fogtak, de jó szívvel emlékezem vissza az édesapámra és a nagyapámra is. Mindketten életerős, élelmes szabolcsi emberként éltek. Nagyon szerettek engem ők is, s azok a felmenőim is, akik már sajnos nincsenek közöttünk. Mindig is hittem abban, hogy az elhunyt szeretett családtagjaim kísérnek engem tovább, és velem vannak lélekben ezen a földi utamon. Ehhez tartottam s tartom magam, s próbálok jó emberként élni ma is, ebben a világban, mert tudom, hogy egyszer majd újra találkozok velük odaát a menny­országban. Még életében mondta nekem a nagymamám és a nagyapám: „Büszkék vagyunk rád, unokám!” De ugyanígy ismételgette gyakran édesapám is, hogy „büszke vagyok rád, fiam!”. Ez mélyen megmaradt legbelül a szívemben, a lelkemben, a tudatomban, és jóleső érzés áraszt el ahányszor csak felidézem. Különben egy egyszerű gyerekként éltem, de mégis jó szívvel emlékszem vissza felnőttként a gyerekkoromra. Ma is egy hasonló mentalitású ember maradtam. Sohasem felejtettem el, hogy honnan indultam el. Soha nem felejtettem el azokat a pajtásaimat, akik velem együtt a szegénységben nőttek fel. Felnőttként úgy érzem, ha azok a kivalló emberek nem álltak volna mellettem, akik a jóra neveltek, tanítottak, akkor ma nem lennék ugyanaz én sem. Köszönök szépen mindent a felmenőimnek és a tanáraimnak. Sohasem felejtelek el benneteket, megígérem, és igyekszem, hogy büszkék legyetek rám. 
Akik már csak a mennyországból figyelnek engem, nekik friss virággal és mécsesgyújtással adom meg a tiszteletet. Rájuk is emlékezem, mert megérdemlik, s mert tartozom nekik ennyivel. Büszke vagyok rá, hogy ugyanolyan életerős, kitartó és élelmes szabolcsi ember vagyok, mint ők! 

Kondás Attila