A levágott karú anya

Magyarul üzennek a szótlan kövek a szepesi vár falából, a pozsonyi koronázótemplom oltáráról, a zólyomi várkastély tornyából, a nagyküküllői sziklaerőd bástyájáról, a dévai vár magas ormáról, a kassai Szent Erzsébet-dóm Rákóczi-kriptájából vagy épp Gyimesbükk vasúti őrházából. Ott vagyunk minden kőben és sziklában, várak és templomok, házak és iskolák falában, lábunk nyomát őrzik a hegyek, rétek, legelők és az őseink örök álmát óvó temetők. Ki gondolhatja komolyan, hogy egy ceruzával átrajzolt térkép semmissé tehet ezer évet? Ugyan… 

Lepergett keserves 104 esztendő, a trianoni döntéssel szétszaggatott részeken leromboltak megannyi emlékművet, irtották s űzték a magyart, a Partiumban és Erdélyben még a koszos árokparton roggyant, göcsörtös villanypózna is kék-sárga-pirosban pompázik, de a falvak és városok nem feledik azokat, akik építették, óvták, védték, ha kellett, életük árán is, évszázadokon át. Ha megkondulnak délben a harangok, Nándorfehérvár hős védői és Hunyadi János előtt tiszteleg a világ. Otthon vagyunk Pozsonytól Gyimesbükkig, Kassától Eszékig, míg Dunaszerdahelyen és Csíkszeredán (de mindenhol máshol) könnyeket csal ki a remény, a szeretet, az összetartozás himnusza: „Mi egy vérből valók vagyunk...!” 
Életem során tekintélyes gyűjteményt hoztam össze a Trianonról szóló könyvekből, és kutatom, mi vezetett Európa egykor meghatározó országának elveszejtéséhez. Igyekszem megérteni, de elfogadni sohasem fogom. Most épp az Elrabolt Hungária címmel a százéves évfordulóra kiadott mű (Balázs D. Attila – Pataki Tamás nagyszerű munkája a Magyar Patrióták Közössége gondozásában) fekszik az asztalomon. Lapjairól olyan világ tárul fel, amely lassan már csak a halványuló magyar emlékezetben él. Az 1920 előtti Magyarország a rend, a biztonság, a gazdasági fejlődés üzenetével köszön ránk, a Kárpát-medencében élő nemzetiségek egymást erősítő közösségével. Megcsonkított nemzetünk egy évszázada küzd az idővel úgy, mint valamikor Eger maroknyi védőserege: a behódolás halvány szándéka nélkül. 

Emlékeztethetünk arra is, hogy a világtörténelemben példa nélküli országcsonkítást már a tett pillanatában is sokan elítélték. A brit miniszterelnök, Lloyd George emelt szót a Magyarország romjain tobzódók rablásával szemben, az angol sajtómágnás, Lord Rother­mere a magyar ügy harcosává vált, a francia szobrász, Emile Guillaume pedig megalkotta az elrabolt gyermekeit sirató Magyarország jelképét, egy megcsonkított anyát, mely Debrecenben ma is látható. Nem voltunk, nem vagyunk egyedül.