Bizonyosan tudjuk: nem élt hiába

„Legyünk bizakodóak: nem élünk hiába” – ezzel a címmel jelent meg az egykori főszerkesztőnkkel készített utolsó interjú a Kelet-Magyarországban. A 90. születésnapján köszöntöttük ezzel, de amikor este leültünk a kollégák szűk körében egy közös vacsorára, beszélgetésre, én ezt a számot, ezt az életkort nem akartam elhinni. Olyan lendület, derű áradt belőle, és olyan tiszta emlékezettel, egészen apró részletekkel beszélt 70-80 évvel korábban történt eseményekről is, hogy ámulattal hallgattuk minden szavát. 
Ő azon szerencsések közé tartozott, akiknek az emlékei ennyi idő után sem halványultak el. Jó volt a társaságában lenni, beszélgetni vele, inni a szavait, ahogy visszarepített időben, és ahogy a mondandójából áradt a bölcsesség. Kevés az olyan hivatás, amelynek legendás képviselőjét nemcsak szűk szakmai körben ismerik meg, hanem az egész helyi közösség, a szélesebb társadalom megjegyzi a nevét. Az ő esetében az olvasók százezres tábora tudta pontosan azt, hogy kicsoda Kopka János, és még azt követően is évtizedekig emlegették, hogy nyugdíjba ment a Kelet-Magyarországtól. 

Páratlan és gazdag életutat járt végig. Tehetségét, rátermettségét jelzi, hogy amikor bekopogtatott a Kelet-Magyarország elődje, a „Néplap” főszerkesztőjéhez, öt perc alatt felvételt nyert, így 1953 elején kezdhette el az újságíró-gyakornoki pályát. Ezen haladva bejárta a ranglétra minden fokát, mígnem 1973-ban kinevezték a lap főszerkesztőjének. 
Az ő vezetése alatt, 1988–89-ben érte el az újság a százezres példányszámot. Közben kicserélődött a szerkesztőségi gárda is, harminckét képzett újságíró, fotós, szerkesztő dolgozott az ő irányításával. Lelkiismeretes vezető volt, ezért minden napja hosszúra nyúlt: fél nyolckor már bent volt a helyén, és este tízkor még telefonált, intézkedett. Igyekezett mindig a lap érdekeit képviselni. Szerette a kollektívát, és a kollektíva is szerette, tisztelte őt. Ő pedig hálás volt azért, hogy sok csodálatos emberrel hozta össze a sors, így Sipkay Barnával, Galambos Lajossal, Ratkó Józseffel és sok-sok értékes kollégával. 

Találkozott sok híres, neves emberrel, de azt vallotta, hogy az egyszerű halandó is sokat képes adni, tőlük is nagyon sokat lehet és kell is tanulni. Bejárta egész Európát, volt az USA-ban, Mexikóban, Kínában, Mongóliában, Szibériában. Mindenhol sokat látott, tapasztalt. Írt orosz, német, osztrák lapokba is. Ott volt Aporligeten, ahol a megyénkben utolsóként kigyúlt a villany, ott volt, amikor átadták az M3-as autópályát, és amikor Nyíregyházán megépült az első emeletes ház. Mindennek nagyon tudott örülni, együtt az embertársaival, az olvasóközönségével. Számtalan kitüntetésben részesült, ezek közül a legértékesebb volt számára a nyíregyházi Életműdíj és a szakma Aranytolla. Írt kilenc könyvet, rengeteg kiadványnak volt szerzője és szerkesztője, melyek legtöbbje a szülővárosáról szól. Neki mindig Nyíregyháza volt a mindene. Ismerte minden rezdülését: itt született, itt nőtt fel, itt dolgozott, itt nyugosznak ősei, akikhez most ő is megtért. 

Nagy idők jeles tanúja volt, a magyar történelem tragikus és felemelő pillanatait is megélte nehéz, de szép hivatásának tükrében. Közben mindvégig azt vallotta: a tisztességet, a becsületet nem pótolhatja sem vagyon, sem hírnév, sem hatalom. A 90. születésnapi találkozó után felkerestem a lakásán, és folytattuk a beszélgetést. Tanultam tőle, záporoztak a kérdéseim, hogy főszerkesztőként ő miként oldott meg nehéz helyzeteket a szerkesztőségben, hogyan fegyelmezett és jutalmazott. Kedves tanárként osztott meg velem tanácsokat, és kifogyhatatlan volt a hol vicces, hol meg tanulságos történetekből. Figyeltem rá nagyon, minden érdekelt a szakmai és emberi hitvallásából, hozzáállásából, és órák múltán is olyan érzéssel köszöntem el tőle, hogy mielőbb találkoznunk kell. 
Sajnos, a kedves tanár, a legendás főszerkesztő már nem mesél nekünk több történetet. A neve, munkássága immár a sajtótörténelem része. Az olvasók, a kollégák nevében búcsúztunk tőle, az írásaiban és a szívünkben él tovább.