Alzheimer. „Aki úgy hal meg, hogy még él”

Hiteles és megrázó. Elsőre ezek a szavak jutottak az eszembe, miután megnéztem Kollár István Alzheimer című filmjét. A Nyíregyházi Szociális Gondozási Központban az Alzheimer Cafe idei tavaszi programsorozatát ezzel a film­vetítéssel nyitották, a közönség Kollár István rendezővel és dr. Menyhárt Miklós főorvossal is beszélgethetett. 

Érzelmileg megérint 

A dokumentum és ismeretterjesztő kategóriában jegyzett, 2020-ban készült alkotás nemzetközi elismeréseket is kivívott magának. Az idős korosztályt nagy számban érintő betegségről, az Alzhei­mer-kórról szól, amiről még ma is keveset tudunk, annak ellenére, hogy a demencia népbetegségnek számít, s a prognózisok is riasztóak: becslések szerint 2050-re világszinten 130-150 millió 65 év feletti embert érinthet, hazánkban mintegy 300 ezer demens él, 70 százalékuk Alzheimer-kórban szenved. 
A cselekvésképtelenné váló, 24 órás felügyeletet igénylő idős gondozása óriási terhet ró a családokra. Ezek tények, ahogyan az is, hogy az ismeretlen eredetű kór ellen nincs gyógyszer. A filmben erről is szó esik, de mindenekelőtt a személyes sorsok érintik meg a nézőt. A magatehetetlenség, ami nemcsak a beteg „sorscsapása”, hanem a hozzátartozóké is. Megrázó látni a szereplők szellemi leépülését, azt, ahogyan megváltozik a személyiségük, s egykori önmaguk árnyékává válnak. A vég pedig tragikus. 

Hiteles információk, történetek 

Kollár István azután kezdett el foglalkozni a témával, miután megismerte – a filmben elsőként megszólaló – Marikát és az akkor már Alzheimer-kórban szenvedő férjét. A család élete rádöbbentette, mennyire nem ismeri társadalmunk az Alzheimer-kórt, aminek következtében „úgy hal meg valaki, hogy még él”. (Ezt a címet viseli a szerző előadássorozata is, a szerk.) Majd a sors úgy hozta, hogy Kollár István édesanyja is alzheimeres lett, s az ápolása során szerzett tapasztalatok, érzések még inkább megerősítették abban, hogy elkészüljön az azóta is egyedi filmes anyag, hogy legyen értelme és haszna a hosszú éveket átfogó forgatásnak. Sorra találta meg a neves orvosokat, kutatókat, szociális szakembereket, akik arcukat és szakértelmüket adták az egyórás anyaghoz, ami meg kell hagyni, mesterien szerkesztett, minden mondata ott „üt”, ahol kell, nyomatéka és súlya van. 
– Mi volt a célom a filmmel? Azzal a felismeréssel vágtam bele, hogy mennyire nem tudok semmit az Alzheimer-kórról, miközben a külföldi oldalakon jöttek velem szembe az ijesztő számok, s hogy bárki érintett lehet. A filmvetítésekkel és az előadásokkal pontosan azt a tudást szeretnénk átadni, amit a családtagok elmondanak, benne azzal, amit mi magunk is megtapasztaltunk. A filmen látható, hogyan veszti el a család a szeretett hozzátartozóját, hogyan alakul át az alzheimeres ember addigi élete, miként viszonyul hozzájuk az egészségügy, és a külvilág. Negyven szakember mondja el az ő álláspontját, mi pedig Menyhárt Miklós doktor úrral hozzátesszük mindazt, amit tudunk az Alzheimerről – mondta a rendező. 

Ok vagy következmény? 

Olyan ez, mintha egy magas könyvespolcon lennének könyvekbe zárva az emlékeink, s a legmagasabb polcról elkezdenének lepotyogni a könyvek, azaz sorra vesznek el a közeli emlékek, míg a mélyen fekvő polcokon tárolt régiek megmaradnak. E hasonlat a filmben a tünetekre szeretné felhívni a figyelmet. A feledékenységre, mint kiinduló vészjelre. Aztán jön az emlékezet súlyos hanyatlása, a problémamegoldás zavara, a mindennapi dolgok elhanyagolása, a beteg elkezdi kerülni a társas kapcsolatokat, és végül az önellátásra is alkalmatlanná válik. A fázisok a filmben szereplő alanyokon is követhetők – már senki nem él közülük. – A demencia tünet. Sokféle lehet: traumás, baleseti, vaszkuláris. Az Alzheimer-kórt speciális tesztek, neuropszichológiai vizsgálatok igazolják, nem lehet CT-vel kimutatni. Ez tévhit. A mentális állapotot, a memóriát és más gondolkodási képességeket felmérő speciális vizsgálatokra van szükség. Mert a gondolkodás, a megismerési funkciók beszűkülésével, magatartásváltozással, elbutulással, gyors biológiai leépüléssel járó betegség, neurodegeneratív kórkép – magyarázta dr. Menyhárt Miklós, hangsúlyozva, mennyire fontos lenne a demencia differenciálása a diagnosztikai vizsgálatok során. Mint mondta, nálunk 4-5 tesztet használnak erre, míg a tudomány kb. 64-félét jegyez, de ő is használ 10-12 félét. 

Dr. Menyhárt Miklós indította el országszerte az Alzheimer Cafékat, felismerve, hogy a demenciában szenvedők gondozása nem csupán egészségügyi, hanem fontos társadalmi kérdés is. Évekig a franciaországi Commercy-ben tanulmányozta az alzheimeres betegek kezelését, beleértve a gondozás szociális pilléreit is. A filmben szemtanúi lehetünk, ahogyan a francia–spanyol határon „felépül egy kis falu” speciálisan az alzheimeres idősek gondozására. 
És persze ott lebeg a szemünk előtt a nagy kérdés: otthoni vagy intézeti ápolás? Melyik út biztonságos és méltóságteljes, fel van-e erre készülve a szociális ellátórendszer? A filmben megszólalók évekig, és a végsőkig gondozzák az önellátásra képtelen családtagjukat. 

Megérintem és a szemébe nézek 

Az Alzheimer-szakértő főorvos kérdésünkre beszélt arról is, hogy lehet kommunikálni egy alzheimeressel. 
– Belenézek a szemébe, bemutatkozom, és amikor elkezd valamit mondani, megérintem vagy a karján, vagy a kezén, közben végig tartom vele a szemkontaktust, hogy érezze: őt figyelem. Nem szabad kijavítani, ha butaságot mond, nem szabad cáfolni, vagy nemet mondani neki. Próbáljuk meg megérteni azokat a szavakat és gesztusokat, amiket használ, idővel a beszéde egyre rosszabb lesz, ezért a viselkedését kísérő érzelmeire figyeljünk. A külföldi gyakorlat támaszkodik a mozgás- és /vagy zeneterápiára, persze amíg a páciens állapota ezt lehetővé teszi. Egy olyan kórról beszélünk, amiről még nagyon sok mindent szeretnénk megtudni, s a tudomány is efelé halad – zárta a főorvos a lapunknak adott rövid interjút.