Északkelet-Magyarország egy külön világ

A ’90-es évek második felében nagy vita bontakozott ki mind megyei, mind kormányzati szinten a régiók kialakításáról. Az Európai Unióhoz csatlakozás egyik követelménye volt, hogy az unió tagjává váló ország alakítsa ki tervezési-statisztikai régióit. Az évszázadok óta jelen lévő járási, (vár)megyei szint fölé a magyar közigazgatásban eddig ismeretlen, újabb területi egység, a régiók szintje került. Az 1983 végén megszüntetett járásokat négy évtized után 2013-ban újjászervezték. Szabolcs-Szatmár-Bereg földrajzi fekvése, sajátos történelmi múltja és demográfiai jellegzetességei miatt az akkori megyei vezetők úgy gondolták, hogy egy jó régiós beosztással a megye sokat nyerhet. Tanulmányozva más országok régióit, Burgenland példáját látták követendőnek. Az akkori megyei önkormányzati elnök, országgyűlési képviselő, dr. Zilahi József (1936-1999) a cél érdekében felvette a kapcsolatot a burgenlandi tartományfőnökkel is, aki konzultációra fogadta a megyei szakembereket. E tartomány megyénk területének, lakosságszámának még a felét sem éri el, de sajátos történelme okán mégis ugyanolyan jogokkal rendelkezik, mint a többi osztrák tartomány. Zilahiék fő törekvése az volt, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg ne társuljon mással, hanem egyetlen megyeként alkosson önálló régiót, amitől kedvezőbb költségvetési pozíciót reméltek.

Amikor e javaslatra a kormány részéről elutasító válasz érkezett, akkor Hajdú-Biharral vagy Borsod-Abaúj-Zemplénnel (de inkább az utóbbival) szerette volna egy régióba tudni területünket a megyei vezetőség. Ebben főleg a tokaji kistérséggel és a Zemplénnel fenntartott kapcsolatokra kívántak építeni. Felvetődött a balsai Tisza-híd újjáépítése is, amit a háborúban lebombáztak. Arra sem volt semmi esély a régiósítást jóváhagyók részéről, hogy Északkelet-Magyarország három megyéje (Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, Borsod-Abaúj-Zemplén) egyetlen régióba tömörüljön, mert a többi régióhoz képest túl nagy lett volna, beleértve a lobbi erejét is. Az 1999-ben elfogadott törvény szerint megyénk Hajdú-Biharral és Jász-Nagykun-Szolnokkal alkotja az Észak-alföldi régiót. Az alföldi jelleg, a Budapest-Záhony vasútvonal, a 4-es számú fő közlekedési út és a Tisza mellett alig található más, ami e három megyét egybefonná. Kérdezték is, hogy például Fehérgyarmat és Jászberény hasonlít-e valamiben egymásra. A régiósításnál feltétel volt, hogy a megyéket nem lehet részeire bontani. A régiók leginkább összehasonlítási alapot jelentenek, főleg az EU-ban, de országosan is, amikor különböző statisztikai adatokat hasonlítunk össze (például gazdasági fejlettség, infrastruktúra, életkörülmények, iskolázottság, stb.), ami a régiók uniós pénzügyi támogatásának alapja, a régión belüli források elosztása viszont nemzetállami feladat.

E sorok írójának ez az emlék is eszébe jutott, amikor a Területi Statisztikában közelmúltban megjelent A termékenység térbelisége Magyarországon, 2021 című tanulmányt olvasta. A szerzők között találjuk a főszerkesztőt, Tóth Gézát, a Központi Statisztikai Hivatal elnökét, Kincses Áront és az intézmény egyik főosztályvezetőjét, Kovács Marcellt. Dolgozatuk legfontosabb megállapítása, hogy Északkelet-Magyarország még ma is teljesen eltérő termékenységi sajátosságokat mutat, mint az ország többi része. A teljes termékenységi arányszám azt mutatja meg, hogy ha az adott év termékenységi adatai állandósulnának, akkor egy nő élete során hány gyermeknek adna életet. A reprodukcióhoz, hogy ne csökkenjen az ország népessége (itt most a vándorlástól eltekintünk) 2,1 gyerekre lenne szükség, azaz 100 nőnek 210 gyermeket kellene világra hoznia. 1900-ban ez az érték még 5,28 volt, 1950-ben 2,62, 1990-ben 1,87, 2000-ben 1,32, 2011-ben elérte mélypontját (1,23), ami ezt követően növekedésnek indult: 2015-ben 1,44, 2021-ben (amire a tanulmány adatai vonatkoznak) 1,59 volt a termékenységi arányszám. Ezt követően újból csökkent, feltehetőleg a magas infláció és a Covid-19 hatásai miatt. 2022-ben ez a ráta 1,52-re, 2023-ban 1,50-re mérséklődött, de a legfrissebb jelentés szerint 2024 februárjában csak 1,39-et ért el. Az élve születések száma összefügg a szülőképeskorú nők (15-49 évesek) állományának alakulásával, ami évente 15-20 ezer fővel csökken. Ennek oka az, hogy az e korcsoportból kilépő 50 éves nők még mindig ennyivel vannak többen, mint a belépő 15 évesek.

Megállapítható, hogy ha az egész országra az északkelet-magyarországi nők termékenysége lenne jellemző a ráta 1,59 helyett 1,80 körüli értéket ért volna el. A legmagasabb termékenységet elérő 10 járás közül (edelényi, encsi, nyírbátori, szikszói, hajdúhadházi, szerencsi, derecskei, mezőcsáti, hevesi, ózdi) mindössze a hevesi nem tartozik Északkelet-Magyarország termékenységi gócpontot jelentő vármegyéihez. A szerzők szerint a termékenységben létezik térbeli függőség, azaz amennyiben az adott járásban magasabb ez az érték, akkor a környező járásokban (a szokásokat, a mintát látva) is nagyobb. Kiválogatták azokat a járásokat, ahol ez legkevésbé érvényesül, ahol nem a hasonlóság jellemző, hanem a szomszédos járások egymáshoz képest elütő magatartást tanúsítanak. A legnagyobb eltérést az edelényi (2,46) és a miskolci járás (1,64) között mérték, de e téren Budapest XI. (1,50) és V. kerülete (0,70) között is óriási szakadék figyelhető meg. A hajdúhadházi (2,23) és a nyíregyházi járás (1,66) adatai is jelentős különbséget mutatnak.

Az országban a legnagyobb teljes termékenységi arányszámot az edelényi járásban (2,46) figyelhetjük meg, ahol egy nő élete során több mint háromszor annyi gyermeket szül, mint Budapest V. kerületében (0,70). Az utóbbihoz hasonló rátát mértek a főváros VI., VII. és VIII. kerületében, ahol az arány 0,70-0,80 közötti (e kerületekben élnek legnagyobb arányban öregek). Északkelet-Magyarország járásainak felében az arányszám meghaladja a reprodukcióhoz szükséges 2,1-es szintet. 1980 óta országosan ez az értéket soha nem sikerült elérni, így 1981 óta emiatt is fogy a népesség. A szerzők vizsgálták a befolyásoló tényezőket és azt találták, hogy a járások szomszédsági elhelyezkedése mellett legnagyobb hatással a házasságok arányszáma (az élettársi kapcsolatok általában bomlékonyabbak), az iskolai végzettség, a cigányok száma és a vidéki térségek léte befolyásolják leginkább a termékenység alakulását.

Prof. Hajnal Béla
az MTA Demográfiai Bizottságának tagja