Tragédiák árnyékában győzte le a gyilkos hegyet

Tavaly nyár elején élete egyik legnagyobb kihívása előtt állt a nagyváradi Varga Csaba: a 8125 méter magas Nanga Parbat meghódítására készült. És bár sikerült kitűznie a magyar zászlót a csúcsra, az elmúlt esztendő nemcsak e siker miatt marad meg örökre az emlékezetében. Korábban öt nyolcezres hegyet mászott meg oxigénpalack nélkül, s ezúttal is ezt tervezte, ám a felkészülését tragédiák árnyékolták be – minderről az MCC nyíregyházi képzési központjában mesélt.

Kizárta a negatívumokat

– Két barátomat is elvesztettem: Győrffy Ákos tavasszal a Kancsendzöngára készült, de előtte elment az olaszországi Monte Rosára, és eltűnt: valószínűleg egy gleccserhasadékba zuhant, Suhajda Szilárdnak pedig május 25-én a Mount Everesten tűnt nyoma – vele 2014-ben együtt értünk fel a Broad Peak 8051 méteres csúcsára. Június 7-én érkeztem meg Pakisztánba: megpróbáltam kizárni a negatív gondolatokat és csak a saját célomra koncentrálni – mondta Varga Csaba és hozzátette: a Nanga Parbatot német hegymászók nevezték el gyilkos hegynek, mert nagyon sok áldozatot követel. 

Harminc óra fel és le

– Többen is másztunk ekkor, négyen voltunk – mellettem egy német lány és két lengyel fiú –, akik oxigénpalack nélkül szerettünk volna feljutni a csúcsra. Borzasztóan hideg volt, -30 fok, és amikor felkelt a nap, egy kicsit melegebb lett ugyan, de nagyon fújt a szél. Annak, aki palack nélkül mászik, azért is nehezebb a dolga, mert a szervezet az oxigént égeti el, hogy hőt termeljen, oxigénből pedig eleve kevesebb van. Végül 17 órás mászás után értünk fel a csúcsra, ahol tíz percet töltöttünk, s visszaindultunk. Az ereszkedés fizikailag kevésbé megterhelő, de mivel olyankor a mászó már fáradt, kevésbé tud koncentrálni – sok baleset a lefelé úton történik. Mi ráadásul közel 1400 métert tettünk meg felfelé, ami nem szokványos, hiszen a csúcstámadáskor általában 1000 méternél nem több a szintkülönbség. Fáradtan indultunk lefelé, s 7700 méterig négyen együtt ereszkedtünk, majd 13 órával azután, hogy feljutottunk a csúcsra, július 3-án hajnali két órakor elértem a 3-as tábort. Közben jött egy információ arról, hogy az egyik lengyel mászó nincs jól, de azt hittem, ez tévedés, hiszen ereszkedés közben beszéltem vele, s nem láttam, hogy gondja lenne. Másnap tudtam meg, hogy meghalt: nem zuhant le, nem csúszott ki, a szervezete nem bírta a megerőltetést. Azóta is sokszor eszembe jut, milyen könnyű meghalni egy hegyen, s hogy milyen nagy öröm, hogy én itt lehetek és mesélhetek az élményeimről – mondta, majd levetítette azt a közel fél órás videót, amit az expedíción készített.

Jó alapozás, sok edzés

A videóból nemcsak az derült ki, hogy a Nanga Parbat lenyűgöző látványt nyújt, de az is, milyen küzdelmek árán lehet csak feljutni a csúcsra. Az útvonal nagy részén a mászók vagy a serpák fix köteleket helyeznek el – Csaba 200 méter kötelet vitt magával, hogy ezzel segítse a hegyen lévőket, s elmondta: ez elmúlt 70 év kötelei mind ott vannak a hó alatt. A holtpontokról úgy fogalmazott: azokon a felkészülés alatt kell túljutni, s nem a hegyen.

– Ahhoz, hogy valaki elinduljon egy nyolcezres hegyre, jó alapozásra és sok edzésre van szükség, de nemcsak fizikailag kell jó állapotban lenni, hanem pszichésen is. Minél erősebb vagy fizikailag, annál erősebb leszel fejben, és ez fordítva is igaz. Fenn a hegyen sokszor kell fontos döntést hozni: ha úgy érzed, hogy fel tudsz jutni a csúcsra és le is tudsz jönni, tovább kell menni. De ha nincs meg benned az az erő, vissza kell fordulni. Abban, hogy e kettő között dönteni tudj, a tapasztalat az, ami a segít.