Aki hajléktalan, az a pillanatnak él

„Úgy ismerem Nyíregyházát, mint a tenyeremet. Nincs olyan utcája, tere, épülete, amiről ne jutna eszembe egy történet, ami ne idézne fel egy régi emléket...” – magyarázza egy középkorú hölgy magabiztos mosollyal, s hozzáteszi: szenvedélye a helytörténet, szívesen olvass vagy néz videókat a megyeszékhely múltjáról. Városi sétánk vezetői azonban nagyon is a jelenben élnek. Nincs más választásuk, hiszen fogalmuk sincs, mit tartogat a holnap. Csak a ma van, abból kell kihozniuk a legtöbbet – ők ugyanis hajléktalanok. Az utcákat járva nem az évszázados építészeti remekeket, patinás kulturális intézményeket, márvány emléktáblákat látják. A szélvédett, az esőtől óvó zugokat keresik, a helyeket, ahol kaphatnak egy tányér meleg ételt vagy letehetik néhány percre a tömött táskáikat.

– A Periféria Egyesület sikeresen pályázott az Európai Unió által támogatott Közös Értékeink Programban. A projekt a Minden ember számít! címet kapta, célja, hogy közelebb hozza a fedél nélkülieket a társadalom többi tagjához és bővítse a kapcsolati hálójukat. A program része három olyan városnéző séta, aminek aktív részesei a nyíregyházi hajléktalanok, akik hasonló élethelyzetben vannak, mégis a maguk módján próbálnak boldogulni, és erről őszintén beszélnek mások előtt is – ismerteti röviden Fodor Béla, a szervezet utcai szociálismunka-csoportjának vezetője az ellátási és találkozási pontként egyaránt szolgáló jósavárosi piacon. Minden sétán két otthontalan történetét ismerhetik meg, akik elég nyitottak és szolidárisak ahhoz, hogy eltöltsenek egy-másfél órát ezekkel az emberekkel. Első alkalommal István és Sándor vállalkozott arra, hogy bepillantást enged a mindennapjaiba.

Felosztották a várost

Sándort ismerősként köszöntöm, ugyanis gyakran találkozunk a belvárosban, a szerkesztőség környéki padokon szokott üldögélni, legtöbbször olvas vagy keresztrejtvényt fejt. Általában egyedül vagy másodmagával van, nem hangoskodik, a jól szituált hajléktalanok közé tartozik.

– Tizenhat évig voltam házas. Azt hittem,  jól megvagyunk, külföldön dolgoztam, rendesen hazaadtam a fizetésem. Egyszer két nappal hamarabb jöttem vissza Angliából, és a feleségemet egy másik férfivel találtam otthon. Nem vagyok rá büszke, de mindkettőt megvertem… Na, nem nagyon, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy távoltartási végzést kérjenek ellenem. Egészen addig nem tehetem be a lábam a saját házamba, míg a lányom be nem tölti a tizennyolcat, vagyis jövő februárig. Fiatalkorú veszélyeztetésére hivatkoztak, pedig soha, soha nem tudnám bántani! Mindennél jobban szeretem. Ő nem tudja, hogy hajléktalan vagyok, amikor találkozunk, megmosakszom rendesen, szépen felöltözöm. Előtte összegyűjtök annyi pénzt, hogy elvihessem fagyizni, cukrászdába. Aztán elbúcsúzunk, és jövök vissza az utcára – itt elcsuklik a hangja, könnyek gyűlnek a szemébe. Az elmúlt öt évben nem sok embernek mesélhette el a történetét. Hogy akarta-e hallani valaki egyáltalán, az már más kérdés.

Az olvasásba menekül

Amikor arra vagyok kíváncsi, hogyan lehet ezt túlélni, van-e napirendje, céljai, csak annyit mondd: a fedél nélküli ember a pillanatnak él.

– Heti kétszer-háromszor eszem itt. Mikor mi a menü, elég gyakran van például leves. Ha értékelni kellene, erős közepest mondanék, de mivel jóban vagyok az egyik ételosztóval, hagyhattam itt fűszereket, ecetet, szószokat, és ha kell, feljavíthatom az ételt. Korábban pék és szakács voltam, dolgoztam neves étteremben, majd a plázában, a kenyérgyárban és több pékségben. Az utcáról azonban nem lehet ilyen helyekre bejárni, a hajléktalanszállókon pedig nem ritka, reggelre eltűnik az ember cipője, ruhája, telefonja. Maradnak tehát az alkalmi munkák, például az év harmadában-felében építkezéseken, ahol vagy kifizetnek, vagy nem. Ha megkapom a bérem, a hétvégéket olcsó panziókban töltöm. Én még tartom magam, mert szeretnék újra része lenni a lányom életének, de azokat sem vetem meg, akiknek tíz-húsz év utcai lét után elfogy a lelkesedésük. Könnyen ítélkeznem az emberek, miközben – hál’ Istennek – fogalmuk sincs arról, milyen bőrig ázni és a vizes ruhában dideregni, télen a mínuszokban fagyoskodni, a kukából enni, mások jóindulatára hagyatkozni, hogy a rendszertelen tisztálkodásról és az orvosi ellátásról ne is beszéljek – sorolja keserűséggel a hangjában.

S hogy hová menekül a valóság elől?

– A könyvekbe. Rengeteget olvasok, krimiket, romantikus, fantasztikus történeteket, de nagyon szeretem a történelmi regényeket is. Olvasás közben kikapcsolom az agyam, kizárok mindent, az éhséget, a hideget, a kilátástalanságot, az egész világot.

Elkérem a telefonszámát és elbúcsúzom.

Találkozásunk óta azon tűnődöm, hogyan segíthetnénk Sándornak. Ha nem is vallom magam kiváló emberismerőnek, annyit azért érzek, hogy megérdemelne egy második esélyt. Ha mindenkinek jár, ő miért ne kaphatna?