Mi marad meg bennünk az ünnepek után?

Kihunynak az ünnep fényei. Bezárt a karácsonyi forgatag, az áruházakban az ajándékot kicserélők állnak hosszú sorokban. Az otthonokban még fel-felgyújtják a karácsonyfa égőit nosztalgikus emlékezés szándékával, de már fogyóban a bejgli a szekrényben, a gyerekek is kezdenek ráunni az ajándékokra. Pedig az ünnepekre készülés, majd a meghitt, fenyőillatú, gyertyafényes betlehemi hangulatban és az ünnepi fogadkozások idején mennyi mindent végiggondoltunk. Eszünkbe jutottak a költő Zrínyi Miklós és Berzsenyi Dániel aggodalmai az erkölcseiben megromlott magyarságról, s döbbenten ismertük fel napjaink etikai mélyrepülésének súlyos bűnökbe torkolló tragédiáit. Emlékezetünkben megjelentek a sajtóhírek szörnyűségei szétzüllő családokról, tragédiával végződő emberi sorsokról, elhagyott gyermekekről és elfelejtett szülőkről, az egyre inkább teherré váló rokonokról, a régről itt rekedt, nézeteiket és véleményüket kigúnyoló öregekről, a harácsoló, önzővé váló társadalmi környezetükről, a politikailag egymásnak feszülő indulatokról, az aggasztó helyi háborúkról nem is szólva! Az ünnepi öröm euforikus hangulatában megéreztük, hogy ha jobbítani akarunk, nekünk kell úgy formálódnunk modern világunkhoz, hogy a szeretetet és örömet nemcsak magunk éljük meg, hanem azt hitelesen tolmácsoljuk környezetünkben. A Szent Pál-i szeretethimnusz zárómondata jutott eszünkbe: „A szeretet soha el nem múlik.”

Mi dolgunk a világon?

Emlékezetünkben felidéződtek Vörösmartynak Madách Az ember tragédiája végkicsengésével egybehangzó kérdései és intelmei: mi dolgunk a világon? A világban betöltött szerepünket mindketten a küzdésben jelölik meg. „Küzdeni, erőnk szerint a legnemesbekért”, és „ember küzdj és bízva bízzál!” És újra és újra felhangzanak bennünk a költői feladatkijelölések. Küzdeni emberi hibáinkkal és gyengeségeinkkel, rosszra hajló természetünkkel, küzdeni környezetünk naponként megismétlődő régi és új kihívásaival, a mindennapi kenyérben megkapott örömért, megküzdeni a gyűlölködőkkel, a kajánul ránk vigyorgókkal, megküzdeni apró, mindennapi ügyeinkkel, amiket ha időben nem tudunk legyőzni, maguk alá gyűrnek bennünket. Aztán még egy írói intelem fénylik fel az ünnepi ragyogás kíséretében: Tamási Áron Ábelének sajátos, ám igen figyelemre méltó mondata: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Az otthonlét biztonsága manapság sok mindent jelenthet életünkben, a megtalált hivatást csakúgy, mint a szerető családot, múltunk emlékeinek jóleső érzéseit, a jövőért fáradozás biztonságát, de jelentik a hétköznapok kisebb-nagyobb feladatait örömmel teljesítő emberi tartásunkat is.

Az élet realitásai

És még valami eszünkbe jut a magyar irodalomtörténet hatalmas tárházából. Vörösmarty Csongor és Tünde mesedrámájának három vándora: a hadvezér, a kalmár és a tudós e világi boldogságkeresésének tanulsága. A történet kicsengése, hogy az embert sem a hatalom, sem a nagy vagyon, sem a tudományok birtoklása nem teszi igazán boldoggá. Amikor diákjaimmal erről cseréltünk

eszmét, mindig némi mosollyal jegyezték meg, hogy de azért nem baj, ugye, ha egy kicsit mindhárom birtokában vagyunk. Ma már pontosan tudjuk, hogy jó, ha a szeretet, szerelem adta boldogságot az élet realitásának e három kelléke is szerényen kíséri. Talán nem véletlen, hogy irodalomtanárként költők, írók szavait hívtam segítségül, amikor gondolataimat papírra vetettem, s mindennek az volt a célja, hogy az ünnepek áhítata kísérje további emberi jelenlétünket a XXI. század második évtizedében.
- CSERMELY TIBOR -