Emberség, tisztesség

Pontosan 100 évvel ezelőtt, 1924. január 8-án Püspökladányban született Szilágyi Imre, a megye rendszerváltás előtti évtizedeinek „szürke eminenciása”, a társadalmi és gazdasági élet egyik meghatározó alakja, aki cáfolhatatlan tényeivel nemegyszer megfordította a döntéshozó testületek munkáját. 

Iparos családba született, Debrecenben a Felsőkereskedelmi Középiskolában érettségizett, majd 1953–1956 között a Pénzügyi és Számviteli Főiskola levelező hallgatója volt, diplomáját 1956-ban kapta meg. Az 1970-es évek elején statisztikusszakközgazdász-oklevelet szerzett. 

Lapunkban is megjelentek írásai 

1953–1983 között a KSH megyei igazgatói feladatát (adatgyűjtés, ellenőrzés, feldolgozás, tájékoztatás, összeírások lebonyolítása stb.) a legnagyobb gondossággal, példamutatóan látta el, amiért kétszer is megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát. Emellett kitüntették a Szabolcs-Szatmár megyei Alkotói Díjjal is. 
Ebben szerepe volt annak is, hogy több cikluson át egyik legtevékenyebb tagja volt a megyei tanács végrehajtó bizottságának, és megyei tanácstagi munkáját is (ahol Szatmárcseke és Túristvándi érdekeit képviselte) elismerésre méltónak találták. A Szabolcs-Szatmár Megyei Szemle Szerkesztőbizottsága tagjaként írásai jelentek meg a folyóiratban népesedési, területfejlesztési, foglalkoztatási témakörökben. Dolgozatait a Területi Statisztika című folyóirat is gyakran közölte, de a Kelet-Magyarországot is sokszor megtisztelte írásaival. 

Olvasottság, logikai készség 

Szilágyi Imre az Ésik Sándor szerkesztette Általuk híres e föld című kötetbe (2005) is bekerült, mint a megye évtizedeiben nyomot hagyó 33 személyiség egyike. Minden tanácskozásra felkészülten ment, de olvasottsága és logikai készsége révén improvizációi is nagyon hatásosak voltak. Igazi lokálpatrióta volt, bármilyen csekély eredménynek, amiben lakóhelye és a megye fejlődését látta, gyermekien tudott örülni (például az ipartelepek létrejöttének). Nyíregyháza megerősödése is boldoggá tette, de szívügyének a gyengén fejlett Szatmár felzárkóztatását tartotta. Ő a kisvárosok hálózatának kialakításával értett egyet, ezért is érezte talán élete legnagyobb sikerének Fehérgyarmat és Vásárosnamény várossá nyilvánítását 1978-ban. E döntések statisztikai megalapozásában volt szerepe, de lobbierejét is felhasználta arra, hogy e várossá válásokkal mérsékeljék a térségből elvándorolni szándékozók számát. 

Puritán ember volt 

Ars poeticája a hideg fej, meleg szív és a tiszta kéz gondolata volt. Gondosság, emberség, tisztesség, feddhetetlenség vezette mindennapjait. Nem vadászott, alkoholt még ünnepnapokon sem ivott, munkahelyére gyalog járt (miközben az igazgatók többségét reggel sofőr várta). Puritán emberként az irodáját sem tapétáztatta ki a kor divatjának megfelelően, megelégedett a fehérre meszelt fallal. Hobbija a bélyeggyűjtés volt. Sokat olvasott, szeretett utazni, de külföldre alig jutott el. Igazgatóként másfél szobás lakásban élte le életét feleségével, anyósával és felnőtt fiával. Nagy vágya volt az ezredforduló megérése, de egy gyors lefolyású betegség ebben megakadályozta. 66 évesen, 1990-ben halt meg. 
Prof. Hajnal Béla, az MTA Demog­ráfiai Bizottságának tagja