Ásó, kapa, csuklósbusz

Mi is morogva kászálódtunk ki az ágyból, amikor az egész kollégium még jóízűen horpasztott, de Tiborral, a szoba- és harcostársammal szedelőzködtünk. A szekrény mögül előhúztuk a nyelüknél összekötött, újságpapírba tekert ásót, kapát, gereblyét, zsebre vágtuk a metszőollót, és nullához közelítő lelkesedéssel caplattunk le a lépcsőn. Amikor befutott a csuklósbusz, álmosan, a szerszámnyélre támaszkodva álltunk meg a közepén, aznap az utolsó alkalom volt ilyen pihenő pózra.  

Vártak a budai villák, ahol a köves talajba majd’ beleroppant a derekunk, de szép pénzt is fizettek a nap végén. Jól jött, mert az egyetemi tanulmányok szülői támogatása biztonságot jelentett ugyan, ám a vágyott dolgok eléréséhez már nem volt elegendő. Minket pedig nem nyafogásra, lusta vágyódásra neveltek. Ástunk, füvesítettünk, metszettünk, díszköveztünk, rendszeresen dolgoztunk a tanulás mellett. Saját keresetből fizetve jobban ízlett törzshelyünkön, a Kisrablóban a Jókai bableves, becsesebb volt az első márkás sportcipő, póló, farmer, bőrdzseki. Az irigykedőknek felajánlottuk, jöjjenek velünk, akad munka és szerszám is, de ők inkább pihentek hétvégente.  

A célok elérésének édes ízét olykor keserű lecke rontotta el, például, hogy egy növénytan és biokémia szigorlat párost nem szerencsés vizsgaidőszakon túlra halasztani, mert akár évismétlésbe is fájhat. No de tudjuk, ami nem öl meg, az megerősít – egy ilyen pofon nagy lökést adott a tanulás, a munka és a bulizós diákélet harmonikus kezeléséhez, hogy azért az a diploma is meg legyen a végén. A jó közösségre mindig lehet támaszkodni: a rendes lányok indigót tettek a jegyzetfüzetük alá, a másolatot megkapták a rendetlen fiúk, akik előadás helyett melóztak, majd a Jégbüfében egy-egy sütivel viszonozták a gesztust.  

Egyébiránt egyszerre két iskolát is jártunk így: az egyetem ontotta a lexikális tananyagot, a budai kertek pedig a gyakorlatot erősítették, komoly társadalomismerettel elegyítve. Egy csapattá váltunk a villát építő kőművesekkel, burkolókkal, segédmunkásokkal, s kimondottan a bennfentesség jóleső érzésével töltött el, amikor a kukás így szólított meg: „Kollega úr, mondja már meg, mennyi az idő?”  

A munka iránti tiszteletet és alázatot mindenki a családi közegéből hozza, vagy megtanulja, ha el akar érni valamit. A minőségi idő és minőségi élet hirdetői többnyire a lustaságra kitalált ideológia mögé bújnak, pont úgy, mint a komoly súlyfelesleggel birkózók a „body positive” szemlélet mögé. Na de ez már az élet másik nagy leckéje.