Nyíregyháza volt számára a béke szigete

A Móricz Zsigmond Színház alapító és örökös tagjától, a megyeszékhely díszpolgárától, a kiváló kollégától, a hű társtól, odaadó édesapától, nagypapától, Bárány Frigyestől ma 13.30-tól az Északi temetőben vesznek végső búcsút szerettei, barátai, ismerősei. Egy tartalmas, szakmai és magánéleti sikerekben egyaránt gazdag életút zárult le április 11-én: a Jászai Mari-díjas érdemes és kiváló művész életének 93. életévében hunyt el.

Az országszerte elismert művész hatvan évet töltött a színpadon, három és fél évtizeden át a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban szerzett emlékezetes órákat a nagyérdeműnek. Sokat filmezett, a legtöbben talán Az aranyember fess Kacsuka kapitányaként emlékeznek rá. Nyíregyházán közel kétszáz darabban játszott, pályafutása felét itt töltötte. A magyar és egyetemes drámairodalom számos szerepét eljátszotta, és azt vallotta, a színház az egyetlen hely, ahol az ember találkozhat az emberrel.

Egy évről volt szó, negyven lett

Papnak készült, azonban Thalia papjaként találta meg a saját útját. Először egy vállalat színjátszó csoportjában lépett pódiumra az ötvenes években, hogy ezzel a kötelező politikai félórákat is elkerülje. Mint a róla szóló könyv 2015-ös bemutatóján elmondta, némi kilátástalanság is volt abban, hogy ezt a pályát választotta, de azután hivatásos színészként sok sikerben volt része. Színi tanulmányait Makay Margitnál végezte, 1957–1960 között az Állami Déryné Színház tagja volt. Négy évet töltött a debreceni Csokonai Színháznál, majd Pestre hívták a József Attila Színházhoz. Következett Győr, Szolnok, Pécs, végül Nyíregyháza. Lapunknak egy születésnapi interjúban azt mondta, nagyon örült, hogy így hozta a sors. 

– Amikor 1981-ben Nyíregyházára szerződtem, csak egy évről volt szó, lett belőle majdnem negyven Úgy érzem, mintha itt születtem volna. Nyíregyháza számomra a csönd, a béke szigete – így fogalmazott.
A befejezésről is tudatosan döntött. 

– Hat évtizednyi színházi tapasztalattal a háta mögött egy reálisan gondolkodó színésznek tudnia kell, mikor kell megjelenni és mikor visszavonulni. Nálam ez utóbbi pillanat akkor következett el, amikor felkértek Schiller Don Carlos című drámájában a főinkvizítor szerepére. Kemény, szenvedélyes, szikrázó személy, gondoltam, ha ezt úgy játszom el, ahogy kell, akkor szívinfarktusban halok meg a színpadon. Ha meg nem úgy játszom el, akkor nincs értelme. – Ezért nem fogadta el a felkérést, és utána már nem vállalt feladatot.

Kiváló kollégák, rendezők

Amikor 2021. októberében az önálló társulat 40 éves évfordulóját ünnepelte a színház, egész oldalas összeállítással tisztelegtünk a jubileum előtt. Interjút készítettünk az alapító tagokkal, s természetesen Frici bácsit is megkérdeztük. Akkor azt mondta, élete fordulópontja volt 1981 augusztusa, amikor megalakult a Móricz Zsigmond Színház önálló társulata. Úgy fogalmazott: ez a 40 év többet jelent számára, mint az azt megelőző időszak, és nemcsak azért, mert időben közelebb van, de súlyánál fogva is. 

– Amikor ide szerződtem, még nem tudtam, hogy ezzel az életem egy korszaka lezárul, és egy új kezdődik. Itt jöttem rá, hogy bár a film, a televízió, a rádió, a szinkron is jelentős dolog, az igazi életforma, ami visszamenőleg is értelmet adott, az számomra a színház.

– Hívtak az évek során más társulatokhoz, és azzal is számolni kellett, hogy sokan csak a fővárosi jelenlétet tekintették a szakmában dicsőségnek, de én nem akartam „felkerülni”. Így az itteni pályám során éltem át igazán, hogy a színház és a közönség együtt játszik, úgymond „felesel” egymással. Itt találkoztam kiváló kollégákkal, rendezőkkel. A nagy öregek: Gerbár Tibor, Simor Ottó, akivel sokszor voltunk partnerek a színpadon: Szabó Tünde. És sorolhatnám még: Lacika – Horváth László Attila –, a kiskatonából érett művésszé vált Totya – Tóth Károly –, Pregitzer Fruzsina, aki a Nemzeti Színházat hagyta ott, és talán ő az, aki ezért a színházért a legtöbbet tette. Illyés Ákos és Kuthy Patrícia, akik az otthonunkban kerestek fel a járvány idején, Puskás Tivadar, szakmai nyelven ebben a színházban az utolsó „bölény”. Jó volt együtt dolgozni olyan igazgatókkal, mint Bozóky István, Léner Péter, Verebes István, Tasnádi Csaba. Csábítottak másfelé, vinni akartak vezető budapesti színházhoz is, de itt nagyon jó szerepeket kaptam, itt lettem Jászai-díjas, érdemes és kiváló művész, Nyíregyháza díszpolgára. Befogadott a város, itt telepedtem le, és már itt is maradok, ameddig a jó Istenke engedi... 

SZA