Most nem sietek

Csók Anyukám! Na, itt vagyok végre. Tudom, tudom… Megint soká elmaradtam, hűtlen kutyatatárnak hívhatsz újra. Ne haragudj. Jöttem volna én előbb, de hát annyi a munka, a feladat, a kötelesség, és mind azonnal, határidőre. Képtelenség egyszerre mindenhol ott lenni, megfelelni. Ilyenkor szoktad mondani, hogy az idejét mindenki maga osztja be. Igen, igazad van, csak hát… Na de hagyjuk, hoztam virágot, neked szedtem. Orgona, ezt nagyon szereted. Sosem felejtem el a boldog meglepetést az arcodon, amikor óvodás kisgyerekként először álltam eléd vele. Azóta emlékeztetnek a virágba boruló orgonabokrok, hogy anyák napja közeleg.  

Most nem sietek, leülök ide, szembe veled és mesélek. Hát persze hogy az unokákkal, a kicsikkel kezdem. Rajongó szeretettel óvjuk őket, pont úgy, ahogy tőled is kaptuk és tanultuk. Látom bennük a szemedet, a tartásodat, emlékeztetnek rád, ahogy néznek, beszélnek, amit mondanak. Fura, de tényleg ismétlődnek rég hallott szavak, visszaköszönnek mozdulatok, helyzetek. Hogy ez genetika vagy lélek, nem tudom, de szívet s lelket melenget, az biztos.  

Hanem zavaros egy világ lett, a legszörnyűbb ez a háború a közelünkben. Mennyit meséltél a háború borzalmairól, a frontok, a német, szovjet, román hadsereg vonulásáról, amit átéltél gyerekként. Utólag értettem meg, hogy miért szorítottál annyira az utolsó pillanatig, amikor bevonultam katonának, pedig az egyetem előtt csak egy évre mentem, és béke honolt. Nem voltál gyakorló hívő, de onnantól kezdve az ujjaddal egy keresztet rajzoltál a homlokomra, valahányszor búcsúznunk kellett. A mi kis szertartásunkká vált, és jó volt hinni, hogy talán odafönt is vette valaki az anyai kérést.  

Hanem más miatt is bolond lett ez a világ. Hát például szintén nem túl messze tőlünk az anyákat már Szülő 1-nek hívják. Hiába kérdeznéd, nem tudok normális választ adni erre, hacsak azt nem, hogy a jólét és az unalom sok embert megzavar. Aki dolgozik, értelmes feladatokkal köti le magát, annak nincs ideje ilyen eszementségeken agyalni. Ti lekötöttek minket, hétvégente az egész család dolgozott a kertben. Bevallom, nem szerettem, de utólag visszanézve az életem nehéz pillanataira, hálás vagyok a kitartásra, küzdelemre nevelésért.  

Szülő 1…? Hát hogyan lehetne elmondani ezt a verset is: „Akiről a dal szól,/Anyám, de mélyen alszol.” Lassan mennem kell. A virágot ide teszem, közel hozzád, ahogy utoljára is kérted. Akkor a betegágyad előtti kis asztalra, most ebbe a kis vázába, a neved mellé. Tudom, itt is látod. Jövök hamarosan, nem maradok el annyit, ígérem. Csók, Anyukám…  

Nyéki Zsolt