Ott mentenek életeket, ahonnan mások menekülnek

Ahogy arról korábban lapunkban beszámoltunk, a hét elején érkezett haza Törökországból a Baptista Szeretetszolgálat mentőcsapata, a HUBA Rescue24 Tűzoltó és Kutató-Mentő Nemzetközi Csoport. A mentőcsapat tagjai hét embert mentettek ki a romok alól. 

Az óriási katasztrófa utáni mentésről Vincellér Tibor, a Kelet-magyarországi Speciális Mentő Egyesület elnöke mesélt a Kelet-Magyarország és a Szabolcs Online podcastjében. 
Vincellér Tibor elmondta, rengeteg gratulációt és elismerést kaptak, de a speciális mentőket nem ez hajtja, ők „csupán” teszik a dolgukat.

Nem lepte meg őket 

– A csapat nem először jár földrengés sújtotta területen, 1999 óta több hasonló szituációban mentették az embereket. Az elsők közé tartozom, akik a speciális mentést elkezdték az országban, de már egyre kevesebben maradtak az úttörők közül. A helyszínen látottak nem leptek meg minket. Most sok építészt állítanak a szőnyeg szélére, így volt ez 1999-ben is, akkor meg is kapták a maguk büntetését. Az a kérdés, hogy az építési előírások vagy a kivitelezés a rossz. Ezt nem a mi tisztünk eldönteni, ám tény, hogy nem megfelelő minőségű anyagokból építkeznek. A hazai előírásokhoz nem is hasonlítanak az ottaniak: a betonban nem betonacélt, hanem puhább köracélt használnak, ráadásul a vasbeton szereléséhez használt kengyelekkel sem találkoztam – ismertette az elnök, akitől azt is megtudtuk, az összedőlt épületek jelentős része még a 70-es években készült.

Többórás küzdelem 

– Dolgoztunk olyan házban, melynek az első szintje dőlt össze, a többi egyben maradt, ugyanakkor olyan épületben is, ami teljesen megsemmisült. A török hatóságok már az elején azt mondták, hogy azokat mentsük ki elsősorban, akiket a lehető legkevesebb munkával kiemelhetünk. Ugyanakkor volt olyan mentésünk, ami 14 órát vett igénybe. Ezt nem tudhattuk a munka kezdetekor, és a romok alatt szembesültünk a helyzettel. Ugyanakkor olyat is hallottunk, hogy az egyik csapat egy kalapáccsal áttört egy téglafalat, és egyszerűen kisétáltak az üregből az emberek. Nekünk nem volt ilyen szerencsénk, szűk helyeken, betongerendák árnyékában dolgoztunk. Vágtunk gyorsdarabolóval, egyéb kis eszközökkel, mivel a nagyobb gépeket nem volt helyünk használni. Mire a szemkontaktust is felvettük a sérülttel, kiderült, hogy a nyílás felszabadításához az áldozat fejétől néhány centiméternyire kell vésnünk, flexelnünk. Ez egy olyan eset volt, amiben az a sérült is sokat segített: ha nem képes kimászni, nincs esély, hiszen képtelenség volt tovább növelni a nyílást – mutatta be az egyik legnehezebb mentést Vincellér Tibor. 
A legemlékezetesebb azonban az volt, amikor egy édesapát és a két gyermekét mentette meg a csapat. 
– Egy családot kihúzni a romok alól maradandó élmény, de sajnos a gyerekek édesanyja életét vesztette a földrengés következtében. A történet érdekessége, hogy a kislány törökül és arabul is beszélt, míg az édesapa csak arabul. Amikor a bontás közben enyhe pánikba esett a férfi, a gyermeke segített nekünk fordítani, a gyerekek kiemelése után azonban szükség volt egy arab tolmácsra. Versenyt futottunk az idővel, mások is vártak még ránk, így gyorsan kellett cselekednünk – hangsúlyozta Vincellér Tibor, akitől azt is megkérdeztük, hogyan lehet mentálisan felkészülni a törökországi földrengéshez hasonló borzalmakra.

Nem lehet felkészülni 

– Erre nem lehet készülni. Mi egyszerűen kimegyünk, és tesszük a dolgunkat, nincs külön felkészítés. Van bennünk sajnálat, de nem hagyjuk, hogy ez domináljon. A munkára koncentrálunk, ráadásul az egyesület tagjai mindezt főállás mellett csinálják. Nem kapunk ezért pénzt, szeretetből csináljuk. Persze, vannak olyan szituációk, amik megérintenek, de egymás között megbeszéljük, így könnyebb túllépni rajtuk. A humor erre jó eszköz, sokat nevetünk, ám a helyszínen félreérthetik az emberek a vidámságunkat. Törökországban volt olyan épület, ahonnan négy embert mentettünk ki, ott kvázi „istenként” néztek ránk, a bútorhulladékokon főzött ételükkel kínáltak minket, és nem értették félre, ha nevettünk. Ám később átmentünk egy másik helyszínre, ahol nem ismertek, nem tudták, addig mit vittünk véghez, és megszóltak a mosolygás miatt. Éppen ezért nagyon figyeltünk, nehogy megbántsunk másokat – mesélte Vincellér Tibor. 
A modern technológia, a kutatókamerák sokat segíthetnek a mentésben, ám rengeteg az olyan szituáció, amikor lehetetlen ezeket bevetni.

Be kell menni a romok alá 

– Számos eszköz elérhető, ennek szinte csak az anyagiak szabnak határt, ám mi leginkább a kutyákra, illetve egy kamerára hagyatkozunk. Lenne még sok minden, amit beszerezhetnénk, de sokszor fölöslegesek. Nincs olyan, hogy ne kelljen bemenni a romok közé! Az alkatom és talán a flúgosságom miatt én mozgok a legtöbbet a romok között. Nincs meg egymás nélkül a technika és az ember, ugyanakkor a veszélyt nem kerülhetjük el. Az egyik esetben négyen voltunk speciális mentők, mellettünk hat tűzoltó, és éppen egy hölgy mentésének további lépéseit beszéltük át, amikor jött egy utórengés. Bent voltunk a törmelékek között, egyetlen, félig elzárt ajtónyílás volt a közelünkben, ezért lehetetlen volt, hogy tízen meneküljünk. Ezekre a helyzetekre nincs ráhatásunk, szerencsére megúsztuk, aztán folytattuk a munkát. Minden üreget megvizsgálok, nem tartózkodom huzamosan betongerenda alatt, ráadásul a figyelőink mindig tudják, hol megyek be. Ezek jó támpontok, ha valami baj történik, és engem is menteni kell – tette hozzá.

 MI