Már a „pucér pulya” is érték

Ha azt mondjuk, pulya vagy pucér, olvasóink 99 százaléka tudja, hogy mire gondolunk. A fennmaradó egy százalék valószínűleg nem az északkeleti régióban nőtt fel, ezért lehetséges, hogy kikerekedett szemmel bámul, ha beszélgetés közben szóba kerülnek a nyáron pucéran rohangáló kispulyák. Vagy képzeljük el azt a például Pest környéki kollégistát, aki megrökönyödve hallgatja, hogy megyebeli szobatársnője vásárolt egy púpig érő pólót. Fél éve lakunk együtt, mégsem vettem észre, hogy púpos... – gondolja magában, majd amikor azt kéri barátnőjétől, mutassa meg a „szépséghibáját”, percekig kacagnak levegő után kapkodva, hiszen a púp köldököt jelent mifelénk.

– A bizottság legutóbbi ülésén bekerült a megyei értékek közé az északkeleti nyelvjárási régió, a Felső-Tisza-vidéke nyelvjárása, amivel 158-ra emelkedett az értéktárban szereplő szabolcs-szatmár-beregi kulturális örökségeink száma – mondta el a csütörtöki sajtótájékoztatón Baracsi Endre, a bizottság elnöke, majd át is adta a szót dr. Kiss Kálmán főiskolai tanárnak.

– Két éve vagyok tagja a megyei bizottságnak, de a nagyari települési értéktár vezetőjeként is gyakran elgondolkodom azon, befejeződhet-e valaha a mi munkánk. Minden alkalommal nyugtázom, hogy az értékgyűjtés soha véget nem érő feladatunk, aminek örömmel teszek eleget. Értékeink egy része megfogható, van számos szellemi, illetve kulturális örökségünk, s vannak olyanok, melyek láthatatlanul vannak jelen az életünkben. Ilyen a most bemutatott érték is, ami egyidős velünk, a Felső-Tisza vidékén megtelepedő magyarsággal. Ez a nyelvjárás adja a gondolkodásunkat, a karakterünket – ismertette a Nyíregyházi Egyetem oktatója. Dr. Kiss Kálmán hozzátette: éppen ezért az egyik legfontosabb kérdés az, hogy miként őrizhetjük meg az utánunk jövők számára.

A javaslatot Pállné dr. Lakatos Ilona terjesztette fel, s a terület kutatójaként nála hitelesebben kevesen beszélhetnének a Felső-Tisza-vidéke nyelvjárásáról.

– Minden nyelvjárás különleges és egyedi, tükrözi az adott közösség életét és mindennapjait. A miénk azért kiemelkedő, mert ez adja az alapját a XIX. század közepétől kibontakozó, egységes irodalmi nyelvnek, amit ma köznyelvként emlegetünk. Ez az egységesítés, ami tulajdonképpen a nyelvújításban öltött testet, elkerülhetetlen folyamat volt, hiszen szükség volt egy egységesen beszélt nyelvváltozatra. Ez a mesterségesen kialakított nyelv több tájegység nyelvjárását ötvözte, de a mi északkeleti nyelvjárástípusunk a leghangsúlyosabb benne – foglalta össze a nyugalmazott főiskolai tanár, s megjegyezte: nem a nyelvek halnak ki, hanem az emberek hagyják el azokat, a megyei értéktár pedig lehetőség ad arra, hogy ráirányítsák a figyelmet a nyelvjárásunk értékeire, megőrzésének szükségességére.

– A Nyíregyházi Egyetem – korábban főiskola – oktatói és hallgatói a kilencvenes évek óta gyűjtenek a megyében; az értéktárba bekerült a teljes nyelvjárási anyag is digitalizált és hangzó formában. Nyilván, ezek az akkori nyelvállapotot tükrözik, nagyon sok megőrzött régiség is tetten „hallgatható” a felvételeken. A jelentősége abban is rejlik, hogy a három-négy évtizeddel későbbi vizsgálatok anyagával összehasonlítva már lehet következtetni a fejlődési tendenciákra, azokra a jelenségekre, melyek megmaradtak, kiszorulóban vannak, csak az idősebb generáció használja vagy amik még a fiatalok körében is elterjedtek.

 CsA