Lélekben hazavezető életút, sok zenével

„...azért lett egyetlen barátommá, mert (nagyszerű emberi kvalitásaitól eltekintve) a legjobb magyar zenész. Hogy e barátság hasznának legjavát én láttam, (...) ez újból csak az ő nagyszerű képességeit és félreálló önzetlenségét bizonyítja. (…) Kutatóvágya, kitartó szorgalma, alapossága, tudása és éleslátása őt tette a magyar parasztzene egyetlen alapos ismerőjévé. Ezen a téren senki sem érte el őt.” – a pályatárs, bajtárs és harcostárs, Bartók Béla jegyezte ezt le barátjáról, a 140 éve, 1882. december 16-án született (55 éve elhunyt) Kodály Zoltánról. Emberi, művészi, nemzetféltő nagyságát alighanem máig nem mértük fel még kellő alapossággal, szólni tehát róla – különösen e csaknem kerek jubileum okán –, megidézni szellemét, kötelesség. Ahogy tette ezt nemrég Szabó Soma, Liszt Ferenc-díjas karnagy a Magyar Kodály Társaság rendezvényén. A szó után november 26-án zenével is megünneplik a kerek jubileumot.

Életrajzi áttekintés volt ez, ugyanakkor gazdagabban is annál, zenei csemegének sem utolsó. Ahogy az előadó is megfogalmazta: a zene ahhoz is kellett, hogy lélekben mindenki ismét hazataláljon. Kecskemét régi vasútállomásának emléktáblájától indult a virtuális séta. Attól az épülettől, amelynek a mellékszárnyában lakott a család: Kodály Frigyes vasúti tisztviselő, teherleadási pénztárnok, a felesége, Jalovetszky Paulina, és a kis Zoltán. És ami ma már szokatlan lenne: a szolgálati lakásból gyakran szűrődött ki kamaramuzsika, Paulina zongorán játszott és énekelt, Frigyes pedig hegedült.

– Három vagy négyéves lehettem, a zongora lábánál hevertem a padlón. Akkor ért az első és legmélyebb zenei benyomás. Később megtudtam, hogy Mozart F-dúr hegedű-zongoraszonátája volt a kompozíció. Nem hiszen, hogy azzá a muzsikussá lettem volna, aki vagyok – ha egyáltalán muzsikussá lettem volna –, ha akkor egy népszerű slágert játszanak a szüleim – írta emlékirataiban Kodály, aki magáról azt vallotta: előbb énekelt, mint beszélt.

Kecskemét, majd Szob után Galántára költöztek, az ifjút itt érték az első meghatározó népzenei élmények, később, 1933-ban Galántai táncok címmel zenekari szvittel emlékezett erre az időszakra. Tíz évesen már a nagyszombati érseki főgimnázium tanulója, melynek pezsgő szellemi életéből szinte egyenes út vezetett a fővárosba, ahol mindjárt két egyetemre is beiratkozott.

– Egy nem volt neki elég. Az Eötvös Kollégiumban – amely önmagában komoly szellemi központnak számított. Balázs Béla volt a szobatársa (Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című operájához ő írta a librettót). A Zeneakadémia akkoriban a mai Terror Házával volt átellenben. Kodály az első emeleten lakott, fölette volt a nagyterem, afölött pedig a hangszeres termek. A zeneszerző tanszakos és a magyar-német szakos fiatalember fejében szerteágazó tudás állt össze – ecsetelte Szabó Soma.

Kodály Hans von Koesslerben, Koessler Jánosban remek zenepedagógusra talált, a népmeséket gyűjtő Vikár Bélának köszönhetően pedig a népzenegyűjtéshez is közel került. – Immár 1900-1905 között járunk: ekkor szeretett bele a magántanítványába, a széles látókörű, nagy műveltségű, polgári szalont vezető, nála 20 évvel idősebb Gruber Henrikné Schlesinger Emmába, későbbi feleségébe. (Az asszony halála után, 77 évesen másodszor is megnősült, elvette a 19 éves Péczeli Saroltát.) Emma néni személye azért is érdekes, mert nála ismerte meg a szintén zeneakadémista Bartók Bélát, akivel az intézetben valahogy soha nem találkoztak. Egyikük sem volt pajtáskodó természet, de a közös kapocs, a magyar népzene révén azonnal szimbiózisba kerültek. Ami innentől kezdődött, egészen elképesztő. Vették a botot, a köpenyt, és zenegyűjtő útra indultak. Nem holmi egynyári kirándulás, nem egy buli volt ez, egy élet munkája kezdődött el, Kodály gyűjtései lefedték az egész nagy Magyarországot. Az első népdalgyűjteményüket 1906-ban adták közre, de Budapest továbbra sem akart tudomást venni a vidékről. Megpróbáltak városi köntöst adni rá, zongorakíséretekkel látták el, amelyek persze csak körbeölelik a gyémántszemet, nem akarva fölébe kerekedni – magyarázta Szabó Soma.

Egy berlini és párizsi kiruccanás után Kodály 1907-ben már a zeneakadémia tanára. Megszülettek első zenei művei, 1910-ben megtartotta első zenei estjét. Dirigensként is megvetette a formaságokat és nagyképűséget, és bár hangszeres virtuóz sohase akar lenni, kiválóan megtanult csellózni, hegedülni, zongorázni, már zenepedagógiája is kibontakozóban volt. Molnár Antal későbbi zenetörténész, zeneszerző ezt írta a nevelési módszereiről: „Kodály minden feladatot a tanítvány egyéni képességeihez mért. Ott nyomta meg a gombot, ahol a továbbhaladásra lehetőséget látott. De ott aztán nem engedett. Minden további lépés szorgalmat kívánt, ő pedig egyszerűen nem létezőnek tekintette a kényelmességet, kivált a lustaságot. (…) Egyedül klasszikus összhangzattanra nevelt, ez volt az ő megfogalmazása szerint minden továbbinak az alapja.”

Így érkeztünk el a legemblematikusabb szerzeményeihez, a legtökéletesebb arányosságú Psalmus Hungaricushoz, 1925-ben az első gyermekkari műveihez, híres daljátékaihoz, a Háry Jánoshoz, a Székely fonó laza szerkezetű színpadi darabjához vagy az oratórikus Budavári Te Deumhoz. A dalárdát ugyan nem kedvelte, de miután híres zenedarabokat komponált női karoknak és vegyeskaroknak, végül sikerült a dalárdákkal is megbékélnie. Még a világháború poklában sem hagyta, hogy az csatazaj csendre intse a művészetet, az operaház alagsorában komponálta csodálatos miséjét a Missa Brevist, hogy aztán a gyerekeknek dolgozzon fel gyermekjátékokat.

Egy újságcikk lehetősége nem elegendőek egy olyan géniusz bemutatásához, mint Kodály Zoltán: a sportembert, a sportszereket mellőző tornászt, az úszót, a korcsolyázót és a legendás nudistát. A Kodály-módszer megteremtőjét, a kórusmuzsika kifogyhatatlan forrását, a Kállai kettős komponistáját. Számos kitüntetést kapott (Corvin-lánc, Magyar Érdemrend középkeresztje, Kiváló Művész, Kossuth-díj háromszor), díszdoktora lett a kolozsvári, a budapesti, a berlini, a torontói és az oxfordi egyetemnek, több akadémia és konzervatórium elnöke és díszelnöke volt.

– Ki más lehetett volna a 20. század meghatározó egyénisége, ha nem ez az ember. Ez a szűkszavú, gyakran mogorvának tűnő, mégis nagyon céltudatos, állhatatos, mindig közösségben, nemzetben gondolkodó ember. Elképesztő tudás, tűpontos meglátások és memória jellemezte. Nem lehet szavakba önteni jelentőségét, a teljes zenei és írói életművét ismerni kell, és akkor megpillantható az az univerzum, Kodály személye. Írásaiban jövőt mentő koncepció és vízió, ma is pontosan vág minden szava – zárta előadását Szabó Soma, az Esti dal elandalító dallamaival búcsúzva.

 MJ