Hét domb között, a Tisza bal partján

A tiszamenti Bercel határában 1784 májusában összeszólalkozott a falu két tekintélyes földesura, Bessenyei Boldizsár és Olasz Lajos: a dinnyeföldeken vesztek össze. A szavakat tettek követték, és a hatalmas termetű Bessenyei-fiú, a parasztjai segédletével úgy megverte köznemes társát, hogy annak „teste két hét múlva is ollyan volt, mint a fekete posztó”. A Für Lajos könyvében, A Berceli zenebonában részletezett konfliktus miatt sokáig forrongott a falu, melynek történetéhez egy, a szakmánkhoz kötődő anekdota is hozzátartozik. Történt ugyanis, hogy amikor Koroda Miklós újságíró Bercelre vetődött, a Czudar-féle kocsmában szomorúan mesélte, hogy út közben elhagyta a pipáját. Egy kis idő múlva viszont a borúra derű jött: Csupros Molnár Mihály két cseréppipát vitt neki otthonról, így a zsurnaliszta jól jött ki a vidéki utazásból. 
De az itt élők nemcsak a vendéglátásban jeleskedtek, egy kis turpisságért sem mentek a szomszédba – erre jó példa azé a betyáré, aki bár sok bosszúságot okozott a környéken élőknek, a csendőrök képtelenek voltak a nyomára bukkanni. És amikor mégis sikerült nekik, kicsúszott a markukból: „komponistának” adta ki magát, és amikor a vízi alkalmatossággal átjutott a Tisza túlpartjára, visszakiabált az őt üldözőknek: nem engem kerestek? Ám a happy end elmaradt: lövést kapott az oldalába, pár nap múlva a Diófalaposon találták meg a holttestét.  

Levéltár, korabeli sajtó

Ezek a történetek is helyet kaptak Az én Bercelem című kötetben, ami közel hat év kutatómunkája után nemrégiben jelent meg, és aminek kiadását a helyi önkormányzat is támogatta. A szerzője Száraz Lászlóné, aki ott született, ott tanított 34 évig, és ott vezeti az Együtt Tiszabercelért egyesületet. Igazi lokálpatrióta, aki szerette volna lejegyezni és továbbadhatóvá tenni a település múltját, s aki ehhez éveken át gyűjtötte a levéltári anyagokat, az anyakönyveket, forgatta a korabeli sajtót, és sokat beszélgetett idős falubeliekkel. Az általános iskolában, ami három és fél évtizeden át volt a második otthona, talált egyszer egy stencilpapíron lévő, rövid falutörténetet, és már nyugdíjasként látott hozzá a kibontásához.

A leghíresebb falubeli

A napokban tartott könyvbemutatón, ahol a civil szervezetek képviselői és Szántó Zsolt polgármester mellett azok is jelen voltak, akik sokat segítettek a könyv elkészültében, elhangzott: Bercel, akárcsak Róma, hét dombra épült, s fontos kereskedelmi útvonal volt, ahol egykor vízimalom is működött. A szerző elmondta, a témakörök szinte adták magukat, hiszen kihagyhatatlan volt a már műemlék szivattyútelep, a hosszú időn át sokaknak munkát adó téglagyár, a szakiskola, ahonnan évtizedeken át jól képzett fiatalok kerültek ki, vagy a régóta vakvágányon lévő kisvonat. Belekerültek az egymással békében élő vallási felekezetek, a Bessenyeiek, akik közül György a leghíresebb berceli, de mert a világháborúk és az 1970-es árvíz is nagy hatással volt az itt élőkre, ezek sem maradhattak ki. Megismerjük a könyvből a falusiak mindennapjait, melyben fontos szerep jutott a munka mellett a színjátszókörnek, a báloknak, vagy a lelkes focicsapatnak, amelynek vasárnaponként az egész falu szurkolt.

Kicsi volt a part

Helyet kaptak benne a civil szervezetek, és azok a rendezvények is, amelyek vitték a község jó hírét. Így például az első halászléfőző verseny, amin olyan sokan voltak, hogy a még a Tisza-part kicsinek bizonyult, de volt gátszínház, lovasnap, mezőgazdasági kiállítás, sőt, még saját televíziója is volt a falunak. Ez mind-mind ott van a lapokon, amelyek megmutatják, hogy a berceliek szorgalmasak, kitartóak, és hogy sokan közülük időt, energiát és anyagi forrásokat sem kímélve dolgoznak azért, hogy közösséget teremtsenek és azt meg is tartsák. Ez a fajta tenni akarás viszi tovább Tiszabercelt, amelynek lakói immár kilenc évszázada élik a mindennapjaikat a folyó bal partján. Ennek a közel ezer évnek a története olvasható a könyvben, mely amellett, hogy tényeken alapul, szubjektív, hiszen az arcképcsarnokban olyan embereket mutat be, akiknek az életútja szokatlan vagy akik a legtöbbet tettek azért, hogy az egykor poros, sáros község élhető, a Tisza-part pedig pezsgő közösségi élettel teli hely lett. 
SZA