Személyes szűrőn átengedve

Néhány héttel ezelőtt a Móricz Zsigmond Színház táncfarsangján találkozhatott a közönség Grecsó Krisztiánnal, aki a napokban azért jött ismét Nyíregyházára, hogy bemutassa új könyvét. 

A Szindbád nagytermében Kováts Dénes beszélgetett a népszerű szerzővel, aki a Valami népi című novellakötettel kapcsolatban mesélt a kedvenc szerzőiről, a lányos apák életéről és a fővároshoz fűződő viszonyáról is. Ez utóbbit jól jellemzi, hogy újlipótvárosinak tartja magát, mert mint mondta, nem tud úgy nézni Budapestre, mint egy városra: az neki túl nagy. – Sokszor eszembe jut a nagyapám, akinek az volt az álma, hogy úgy sétálhasson végig a pesti Nagykörúton, hogy ne tűnjön ki onnan. Felvette a bársonynadrágját és zakóját, de nem sikerült pesti polgárra válnia. Ahogy nekem sem, a lányunknak, Hannának viszont igen. Számára természetes a nagyvárosi közeg, és gyakran elgondolkodom azon, a nagyapám vajon látja-e fentről, hogy lett a családban valaki, aki valóra váltotta az álmát. 

– Nekem azért van szükségem kisebb lakóközösségre, mert bárhol is élek, meg akarom ismerni a múltját, szeretem tudni, az ott élők honnan jöttek, mi a történetük: egy többmilliós várost nem tudok olyan mélységekig megismerni, amire szükségem van – mondta Grecsó Krisztián, aki arról is beszélt, hogy azzal, hogy apuka lett, minden megváltozott az életében, és azt érezte, szükség van egy olyan szabályos novellakötetre, amiben továbbadhatja mindazt, amiben felnőtt. 

Ismeri a szereplőket 

– A Valami népiben visszaköszön a múlt, ami engem abból a szempontból is érdekelt, hogy a régi idők mintázata hogyan jön át a mába. Ez egy személyes könyv, a vidám helyzeteken és a traumákon keresztül nagyon alanyi, és bár a társadalmi rétegzettségből adódóan megjelennek benne alá-fölé rendeltségben állók, az én nézőpontom nem lekezelő. A történetekben tényekből indulok ki, és persze sok bennük a fikció, ám a novellák tétje nem ez, hanem az, mi történik a lelkekben. A bőrömön éreztem a történeteket, amiket nagyon személyes szűrőn engedtem át, ezért úgy érzem, jól ismerem a szereplőket. Nem ítélkezni akartam, hanem megérteni, a szereplők mit miért tettek, a nézőpontomat pedig alapvetően meghatározta, hogy a betegségem alatt rájöttem: egyedül vagyunk a világban – mondta Grecsó Krisztián, aki elárulta: a lányuknak köszönheti, hogy visszatért a novellához, hiszen csak éjjel tud írni, olyankor pedig már fáradt, így nagyobb szövegre nem képes az agya. 

– Mostanában sok régi kedvencet olvasok, és rájövök, hogy ezen a téren is milyen sokat változunk. Annak idején rajongtam Mándy Ivánért, most viszont nem találom hozzá az utat, míg Nagy Lászlóról most derült ki számomra, hogy hatalmas költő, elképesztő figura. Hisz abban, hogy amit csinál, hatással van a világra, hisz a szöveg erejében – irigylem ezért. Az, hogy a kötetben visszaköszönnek neves szerzők – Móricz Zsigmond, Szabó Lőrinc, Darvasi ­László, Nagy László, Parti Nagy Lajos, Kemény István – sorai, nem véletlen, hiszen engem ezek a szövegek neveltek fel, s ezek jótállnak magukért. 
 

A híd két vége 

Az író elmondta, a kötet borítóján látható Ferdinánd híd több jelentést is hordoz.

 
– Ez egy vasúti híd, közel az állomáshoz, aki leszálláshoz készül, észre sem veszi, mert akkor már készülődik. Aki ezen áll, látja a Budapestre megérkezőket és azt, ahogy szétszélednek, s új utakra indulnak. Az én életemben azért fontos, mert éppen ezen mentünk át, amikor észrevettem a nyakamon egy csomót: akkor az addigi életemnek vége szakadt. A híd elején még más ember voltam, mint a híd végén – mesélte Grecsó Krisztián, aki az alkotási folyamattal kapcsolatban úgy fogalmazott: ő sem tudja, miből mi lesz és miért. – A napokban játszótéren voltam Hannával, és észrevettem egy idős nénit, aki hosszan nézte egy közeli lakás ablakát. Gyorsan otthagytuk a játszóteret, és mire hazaértünk, már egy teljes sorsot írtam neki, holott lehet, hogy csak fáradt volt, és azon az ablakon pihentette a szemét.