Fél évszázad után ült ismét vadászgép botkormányához Farkas Bertalan

Farkas Bertalan dandártábornok, az első magyar űrhajós csaknem fél évszázad elteltével ismét egy katonai vadász-kiképző gép ülésébe szíjazva várta a startengedélyt Szakács Gábor kapitány, a sugárhajtású L-29-es Delfin vizsgáztató-oktatójának társaságában. Amint a toronyból megérkezett a felszállási engedély, az L-29-es hajtóműve feldübörgött, majd a Delfin egyre jobban gyorsulva mennydörgésszerű robajjal végigrohant a betonon, és kecsesen a magasba emelkedett. A kitűnően sikerült és műrepülő figurákat is tartalmazó repülési program után Farkas Bertalan exkluzív interjút adott az Origónak.

Ha jól tudom, amikor még főiskolai hallgató volt, ez a típus, a csehszlovák gyártmányú L-29 Delfin volt a magyar légierőnél rendszeresített kiképzőgép, amelyen a vadászpilótának készülő növendékek elsajátíthatták a sugárhajtású repülés mesterfogásait. Ön mikor ült utoljára a Delfin botkormányánál?

Több mint fél évszázada, 1968-ban, illetve 1969-ben repültem utoljára ezzel a típussal, még mint a szolnoki Kilián György Repülő Műszaki Főiskola hallgatója. Amikor öt évtized elteltével most ismét beszíjazhattam magam a Delfin első ülésébe, nagyon sok emlék visszajött.

Az volt a legfélelmetesebb pillanat, amíg felmásztam, és beszálltam a szűkös pilótafülkébe. Hiába, már nem vagyok az a fiatalember, mint aki voltam a hatvanas évek végén. De alighogy elhelyezkedtem az ülésben, felvettem a sisakot, és végignéztem a műszerpanellen valamint a kapcsolótáblákon, hirtelen ugyanúgy éreztem magam, mint öt évtizeddel ezelőtt.

Egyből visszajöttek az emlékek. Persze, nagyon jól jött a felszállás előtti részletes felkészítés is, amit a Komo-Sky Kft. és a Goldtimer Alapítvány által működtett L-29-es gép vizsgáztató-oktató pilótája, Szakács Gábor tartott meg számomra rendkívül szakszerűen.

Milyen élmény volt fél évszázad elteltével ismét megfogni a Delfin botkormányát? Illetve, hogyan sikerült az előzetesen megtervezett repülési program?

Fantasztikus élmény volt ismét repülni a Delfinnel. Minden tökéletesen, olajozottan ment az indítógomb lenyomása után. A startot követően már  csak kinéztem a kabinból, és pont úgy éreztem magam, mint húszévesen. Az L-29-es egyébként egy hihetetlenül megbízható és jól repülhető típus volt.

Annak idején vadászpilóták egész generációi sajátították el ezen a típuson a sugárhajtású repülés alapjait, hiszen nem csak a magyar légierőnél, hanem a Varsói Szerződés valamennyi tagállami légierjében is a Delfin volt a rendszeresített sugárhajtású oktató-kiképző gép. Az L-29-es megbízhatósága legendás volt, nekem is akadtak olyan barátaim, akik leállt hajtóművel is sértetlenül letették a gépet.

Ezen a nem mindennapi repülésen Szakács Gábor volt a gépparancsnok, aki azon kívül, hogy az L-29-es vizsgáztató-oktató pilótája, „civilben" Boeing 737-es kapitány, és a SmartWings légitársaság repülési igazgatója, illetve főpilótája is egyben. Hogyan teljesített „régi-új" Delfin növendékként Farkas Bertalan dandártábornok-űrhajós?

Megmondom őszintén, hogy bár sokat repültem, de ez volt az első alkalom, hogy egy kozmoszt megjárt űrhajóssal alkothattam a gépszemélyzetet. A repülési terv szerint rövid, nem egészen fél órás légtérrepülést hajtottunk végre 5000 láb ( valamivel többmint 1500 méter, a  szerk.) magasságban.

Farkas Bertalan kérésére néhány műrepülő figurát - orsót és bukfencet – is beiktattunk, és a dandártábornok úr attól függetlenül, hogy már több mint ötven éve nem repülte ezt a típust, meglepően jól, professzionálisan teljesített.

Miután elvégezte a szolnoki repülőműszaki főiskolát, ha jól tudom, a pápai repülőezrednél szolgált méghozzá a ma már legendának számító Mikojan-Gurjevics MiG-21, az első, kétszeres hangsebességgel repülő szovjet elfogóvadász típus pilótájaként. Mikor repülte utoljára ezt a típust, illetve egyáltalán meddig repült sugárhajtású katonai gépeken?

Katonai pilótaként utojára 1977 novemberében repültem önállóan Pápán a MiG-21-sel, közvetlenül azt megelőzően, hogy az Interkozmosz-program magyar keretének tagjaként az utolsó válogatására negyedmagammal kiutaztunk a Szovjetunióba, a Csillagvárosba.

1978 januárjában érkeztünk meg a Gagarin Űrhajóskiképző Központba, és ettől kezdve hivatalosan már nem repülhettünk vadászgéppel. Pontosabban, az űrhajós kiképézés során, 1978-ban és 1979-ben külön kérésre még végezhettem néhány gyakorlórepülést a Mig-21-es fedélzetén, de már csak szigorúan másodmagammal, szovjet oktató felügyelete mellett. Amikor 1980 június elején a Szojuz-36 személyzetének tagjaként visszaérkeztem a világűrből, sajnos, már nem repülhettem többé.

Mivel mind engem, mind pedig a tartalék váltótársamat, Magyari Bélát a sikeresen végrehajtott űrrepülés után egyfajta „nemzeti kincsként" kezeltek, az akkori politikai vezetés utasítására nem folytathattuk tovább a katonai repülős hivatásunkat. Közvetlenül a rendszerváltás után behívatott magához Für Lajos, az Antall-kormány honvédelmi minisztere. Nagyon szívélyes volt velem, és megkérdezte, hogy szeretnék-e valamit.

Nyomban rávágtam, hogy igen, repülni! A honvédelmi miniszter megígérte, megnézi, hogy mit tehet ennek érdekében. Ezután ugyan kisgépekkel ismét repülhettem, de sugárhajtású vadásszal már nem. Ezért is számít óriási dolognak számomra a most végrehajtott repülés. Szavakkal elmondhatatlan, hogy milyen érzés volt ismét megfogni a botkormányt.

Ezt a hatalmas lehetőséget és élményt szeretném külön is megköszönni a Komo-Sky csapatának, akik  fontos szerepet töltenek be a repülős hagyományok és a repülés népszerűsítésében. Nagyon fontos, hogy a legifjabb generációval is megismertessük a magyar repüléstörtént fényes hagyományait.

Tavaly nyáron Kecskeméten egy nyolc év körüli kisfiú odajött hozzám, és a kiállított Szojuz-kabint nézegetve hitetlenkedve megkérdezte tőlem, hogy te tényleg ebben repültél? Egy másik kisfiú pedig bizalmasan a fülembe súgta, hogy ő is vadászpilótának készül, utána pedig űrhajósnak. Öröm számomra, hogy a legifjabb generációt is ennyire érdekli a repülés csodálatos világa.

Kevéssé ismert, az, hogy ki fog első magyarként a világűrbe repülni, csak a Csillagvárosban dőlt el, ahová nem kettő, hanem négy magyar jelölt érkezett ki 1978. februárjában. Egyikük, Buczkó Imre ny. vezérőrnagy, a magyar légierő parancsnokának volt helyettese és egykori legendás vadászpilóta szintén esélyes jelöltnek számított. Vezérőrnagy úr milyen repülős előélettel vált a magyar űrhajóskeret tagjává, és mióta ismerte Farkas Bertalant?

Bercit 1968 óta ismerem, hiszen vele együtt voltam növendék egy évig a szolnoki Kilián György Repülő Műszaki Főiskolán, 1972-től pedig együtt szolgáltunk Pápán. Akárcsak ő, én is az L-29-esen kezdtem el a sugarhajtású repülést.

Frissen avatott repülőstisztként először a legendás MiG-15-öst, majd utána a Mig-17-est repültem. A sort a MiG-21-es követte, majd átképeztek a magyar légierőnél 1979-től hadrendbe állított MiG-23-ra, az első szovjet varia, vagyis változtatható szárnyállású szuperszonikus elfogóvadászra, amit eredendően a MiG-21 váltótípusának szántak. A maga idejében rendkívül korszerűnek számított ez a szép vonalvezetésű és nagyon erős gép.

Annak ellenére, hogy a MiG-23-ast nem volt túl könnyű vezetni, nekem ez lett és ez maradt a kedvenc típusom. 1977-ben került meghirdetésre az Interkozmosz űrhajós-program, amire az akkori idők szokása szerint kizárólag csak katonai pilóták jelentkezhettek. A magyar légierő állományából kilencven pilóta jelentkezett a felhívásra, de hamarosan már csak 30-an maradtunk, majd a további rostálások eredményeként mindössze hét főre zsugorodott a potenciális űrhajósjelöltek száma.

Moszkvába viszont már csak négyen utaztunk ki 1978 februárjában, Farkas Bertalan és Magyari Béla főhadnagyok, valamint jómagam és Elek László századosok. Intenzív másfél hónapos felkészítésen vettünk részt, amelyen többek között csillagászatot, rakétahajtómű-technológiát valamint kozmikus navigációt tanultunk. Az utolsó rostáláson végül Berci és Magyari Béla maradtak fenn, én és Elek százados pedig hazautaztunk.

Régi barátként és az űrhajóskeret tagjaként hogyan kísérte figyelemmel Farkas Bertalan 1980. május 27-i bajkonuri startját és űrrepülését? Kaptak-e valamilyen speciális meghívást vagy részvételi lehetőséget erre az eseményre?

Nem, semmiféle meghívást vagy akárcsak plusz információt nem kaptam erről. Az akkori időkben mindezt szigorú titokként kezelték, és az első hivatalos közleményt is csak akkor tették közzé, miután sikeresen megtörtént a start. 

Így én is csak  magánemberként kísértem figyelemmel Berci űrrepülését a televizióban ugyanúgy, mint bárki más. Nagyon szorítottam neki, és határtalanul boldog voltam amikor sikeresen visszatért a kozmoszból.

Az pedig külön öröm számomra, hogy ma szemtanúja lehettem a „nagy visszatérésének", régi barátom, Farkas Bertalan repülésének a fiatalkorunk szép emlékének számító L-29-es fedélzetén.