A paraszt sem volt buta ember

Koromnál fogva – 93 éves vagyok – sok aratást láttam, s volt is benne részem. Szerettem markot szedni vagy kévét kötni. A tanyán az uraságnál az emberek kilencedbe arattak: ez azt jelentette, hogy minden kilencedik kereszt volt az aratóké. Egész héten kifulladásig dolgoztak, csak hétvégén mentek haza, amikor befejezték azt a táblát. A juhhodályban aludtak, a patakban tisztálkodtak, azt ettek, amit magukkal vittek.

Feketézés térhódítása

– Aztán a szüleim kaptak öt hold juttatott földet. Nagyon örültek neki, mondta is édesapám: „ezért harmadába 15 holdat kellene megművelni”. Megmunkálták, nem volt ott egy talpalatnyi műveletlen terület sem. De az öröm órái nem tartottak soká, üröm is vegyült bele jócskán. Azzal a jelszóval, hogy kell a gyári munkásnak és a felszabadítóknak a jóvátételbe, lesöpörték a padlást, ki volt szabva, miből mennyit kell potom áron beszolgáltatni. Keserves idők következtek. Rá kellett jönnünk, hogy az úgynevezett felszabadítás azt jelentette, hogy mindenünktől megszabadítanak bennünket.

– A kötelező beadáson túl, ha még maradt mit eladni, arra „C” vételi jegyet adtak. Ugyanis csak arra lehetett kapni kartont, flanel anyagot, mert egyébként csak selymet vagy szövetet vehettünk. De ugyan ki látott már parasztot selyem- vagy szövetgatyában szántani, vetni?

– Itt jött az árukapcsolás, a szükségesből kevesebbet, a feleslegesből többet kellett megvenni, ha volt miből. Így segített magán a nép a cserebere akcióval, amit hivatalos nyelven feketézésnek tituláltak és szigorúan büntettek. A cséplési ellenőr minden dekát beírt, így ki kellett találni valamit. A paraszt sem buta ember, helyén van az esze, ha kell. Édesanyám is varrt egy nagy ponyvát zsákvászonból, hordáskor a szekér aljába terítették, és amikor rakták a kévét a szekérbe, jól megütögették. Mire hazaértek, volt egy-egy szakítókosár szem a szekér aljában. A tarlót meg úgy felgereblyéztük, hogy szegény madarak kajtattak az eleség után.

Nyomot hagyott

– Nekem eszembe jutott, hogy ha a kerékpárt felfordítjuk, a kereket hajtva az odatartott kalászt kiveri-e? Hát, sikerült! Neki is láttunk a „cséplésnek”, ész nélkül tekertem a kereket. A kisfiam akkor 2 éves volt, ott csetlett-botlott köztük. A nyári konyhába bezárkózva dolgoztunk, hogy meg ne hallják.

– Egyszer csak visít az én kisfiam, a kerék odakapta a drága kis kezét. Jézus Mária! – ordítottam – leszakította a kis ujjait. Nagy nehezen kiszabadítottuk a kezét, ordított a kicsi, rögtön megkékültek ujjai. Dugtam hamar hideg vízbe, csitítottam, hogy ne sírjon, szaladtam vele a kert hátuljára, nehogy valaki meghallja, mert akkor éjjel meglátogat minket a fekete autó. Aggódva vártuk a kis keze gyógyulását, szerencsére nem maradt semmi nyoma. De a mi életünkben igencsak mély nyomot hagytak azok az események.

– A grófi szérűn siratták a másét, mi pedig loptuk a magunkét! Vajon melyik volt a nehezebb? Ki tudja ezt megmondani? Talán az idő választ ad rá.

- Jusztus Józsefné -