Karcsú szárnyakon suhanó varázslat

A vitorlázórepülés gyönyörű varázslat. Nincs motorzaj, a gépedet ölelő levegő hangja a szférák zenéje. Idefent csak te vagy, és a természet. Órákat tölthetsz a levegőben, ezerméteres magasságokat hódíthatsz meg a tornyosuló felhők birodalmában, benzingőz nélkül repülhetsz messzi tájakra. Ez a varázslat csak akkor történhet meg veled, ha karcsú szárnyakon suhanó gépeddel minden érzéked együtt él. Apránként megszerzett tudásoddal – tisztelve a természet erőit – ki tudod váltani dübörgő motorok magasba röpítő erejét. Madarak röptét irigylő vágyaid teljesülhetnek, ha makulátlan egészséged mellett van kellő szorgalmad és kitartásod a repüléshez nélkülözhetetlen, sokrétű ismeretek elsajátításához.

Hívta a magasság

Amióta vitorlázórepülés van Nyíregyháza repülőterén, több száz fiatal élhette meg ezt a csodás élményt. Közülük sokan hivatásos pilóták, vagy hazánk egét védő tábornokok lettek. Így kelt szárnyra először a mi űrhajósunk is. Bármilyen szintre is jutottak az egykori vitorlázórepülők, a suhanó repülés élményét egy életre magukkal vitték. Így voltak ezzel azok a lányok is, akiket hívott a magasság, a szárnyalás lehetősége. Ők is rótták a néhány percig tartó „iskolaköröket,” gyakorolták a földtől egyre magasabbra emelő körözéseket. Évtizedekig egyikük sem jutott el az „ezüstkoszorús” szintig, a vitorlázópilóta-igazolvány megszerzéséig. Így volt ez 1971. május 14-éig.

Egy lány a felhők között

Szekeres Marika már harmadik éve repült. Ideje egy részét a Kölcsey Ferenc Gimnázium diákjaként tanulással töltötte, másik, nem kis részét a Repülőklub oktatásain és a repülőtéren. Mindent megtett azért, hogy megtanuljon repülőgépet vezetni, repülni. Télen a többiekkel együtt segédkezett a hangárban, a műhelyben, felkészíteni a gépeket a várva várt repülésekre. Már a kezdés évének augusztusában eljutott az egyedül repülésig! A következő évben már nem csak a kezdő kiképzésnél elsajátított csörléssel emelkedhetett levegőbe: elsajátította a vontatásos felszállás technikáját is. Egyre közelebb került a felhőkhöz. Az elméletben tanult termikrepülési módszereket felszállásról felszállásra igyekezett begyakorolni. Feledhetetlen élmény volt először megérezni közelről a gomolyfelhők illatát az alatta tenyérnyivé zsugorodott városunk fölött.

A repülés harmadik éve kihívások sorozata volt Marika (a suliban és a repülők között: Szeki) számára: itt volt az érettségi vizsgák ideje, pályaválasztással fűszerezve. Repülés? Repülés! Célul tűzte ki, hogy az alapos téli elméleti felkészülés alapján az év folyamán megrepüli a vitorlázórepülők első nagy vizsgasorozatát, az Ezüstkoszorú feltételeit. Az utóbbihoz minden alkalmas időjárást ki kell használni, szinte a repülőtéren kell élni. De mi lesz az érettségivel? Sebaj, tanulni a „prérin” is lehet, közben lesni az eget, hogy alakulnak a várva várt gomolyfelhők. Ez lett a megoldás.

Repülési naplója szerint május 14-éig hét napon emelkedett levegőbe 19 alkalommal. Minden repülésre alkalmasnak ígérkező időt kihasznált a kitűzött cél érdekében. Amikor várakozásra kényszerült, gyúrta az érettségi tételeket. Az írásbeli vizsgákat követő napokon ismét a repülőtéren volt. Nem hiába! Sorra teljesítette a végső, nagy megmérettetés – a távolsági repülés – előfeltételeit. Elérkezett annak a napja is. Marika, aki idestova 49 éve Pokoraczki Andrásné, így emlékszik vissza: – Kirobbant az idő. Az égen szaporodtak a gomolyfelhők. Könyvek a fiókba, elő a repülési térkép, fehér sapka a fejre, zsíros kenyér a szatyorba, irány a start!

Váratlan fordulat

Pénteki nap volt. Kevesen jöttünk ki a repülőtérre. Sietve startra készítettük a gépeket. Vona Bandi bácsi – Majsztró –, a hangármester még egyszer ellenőrizte, rendben van-e minden. Már csak az Országos Repülésirányítás engedélyére vártunk. Előző nap látszott, holnap is repülésre alkalmas időjárás lesz. A távrepülési vizsgafeladatot Nyíregyháza és Hajdúszobosz- ló repülőtere között szerettem volna végrehajtani. Az oktatómmal még egyszer átbeszéltük a tájékozódás részleteit, a szoboszlói repülőtér sajátosságait. Végre megjött a távrepülési engedély: Miskolc irányába! Nesze neked, előző napi felkészülés. Az indító oktatónk – Tarnóczai István – nem tétovázott. Előkapta a vonalzót, szögmérőt, ceruzát, és már be is volt rajzolva térképemen a Miskolc irányába vezető útvonal. Gyors instrukciók: – Az iránytűt ismered, a Tokaji-hegyet felismered, ha a Tiszát átrepülted, már biztosan odatalálsz. Amint elérted az első felhőalapot, ne tétovázz, indulj el azonnal, addig, amíg ilyen jó az idő!

– Előttem elstartolt két tapasztalt pilóta, ők csak helyben akartak magasságot repülni. Ez jó volt, mert megfigyelhettem, hol célszerű emelőáramlatot keresni. Mire ezt végiggondoltam, már előttem zúgott a motoros vontatógép. Innen kezdve minden a korábban begyakorolt módon történt. 400 méterig vontatott a PZL. Elengedve a vontatókötelet, már termikben is voltam. Emelkedtem, mint a sasok. Hamarosan elértem a fölöttem ékeskedő felhő harangját, 2000 métert mutatott a magasságmérő. Elindultam. Életemben először hagytam el a repülőtér körzethatárát.

Elmaradt a jól ismert táj

– Az időjárás reményteljes volt. Hosszú siklásokkal jutottam tovább. Óvatos voltam, minden felhő alatt emelkedtem egy kicsit, így 1500–2000 méter között haladtam előre. Nem sokat bajlódtam a tájékozódással, néha az iránytűre pillantottam. A Tokaji-hegy és a Tisza észrevétlenül maradtak el alattam. Az idő közben délutánba hajlott, a nap egyre alacsonyabbra került, a mesebeli felhők is kezdtek szertefoszlani. Kicsit aggódni kezdtem, sikerül-e túljutnom a vizsgafeltételt jelentő 50 kilométeres távolságon. A térképre rajzolt útvonalat jelölő vonalra még a földön bejelöltük az ötvenedik kilométer helyét. A térképen ez jól látszott, de az alattam 1800 méterrel elterülő tájon ezt a pontot beazonosítani… Miskolc térségéhez közeledve biztosra vettem: már megrepültem az áhított 50 kilométeres távot. Élvezve az egyre nyugodtabbá váló levegőt, egy leszállásra alkalmasnak látszó mezőgazdasági terület felé siklottam.

– Ahogy tanították, út mellé helyezkedtem a leszállással, és még vasútállomás is látszott a közelben. Nem kis izgalommal, de gond nélkül értem földet egy tarlón. Még fel sem lélegeztem, amikor egy ló lépegetett a géphez. Mint kiderült, egy nénike legeltette a közelben. Nem is emlékszem, melyikük csodálkozott jobban: honnan kerültem én oda egy repülőgéppel? A közeli állomásról telefonon felhívtam a repülőteret, jelentettem a leszállásom adatait. Hargitai Ferenc reptérparancsnok fogadta a hívást. Recsegő hangján ennyit mondott: gratulálok, te vagy az első ezüstkoszorús lányunk! Az éjszakát a gép mellett töltöttem a lovát legeltető néni társaságában. A ló is ott maradt. Másnap a miskolci repülőtérről jöttek értem. A gépet és engem szállítókocsival juttattak vissza Nyíregyházára. Ezután ment minden a maga útján. Sikeresen le­érettségiztem. Első nyíregyházi lányként kitűzhettem az ezüstkoszorús vitorlázórepülő-jelvényt. Pilótaigazolványt kaptam, amivel azelőtt csak férfiak büszkélkedhettek Nyíregyházán!

Pilótafeleség lett

Ezeket a sorokat Pokoraczki András jegyezte le. Szekeres Marika azért is emlékezett vissza vele erre a feledhetetlen napra, mert korábbi hosszas udvarlást követően a következő évben a felesége lett.

– Fiaink megszületésével saját repülésénél nehezebb feladatot vállalt: pilótafeleség lett. Ezt a teljesítményt nem szokták érmekkel, oklevelekkel díjazni. Én életem végéig hálás leszek a velem töltött éveiért! Tudom, ha ma gépbe ülne, ugyanazzal az alapos előkészülettel tenné, mint egykor. Ma is szemmel tartja a jó emelést sejtető felhőket, és egy-egy bizonytalanul köröző vitorlázógépet látva csak ennyit mond: én a felhőre helyezkednék.

Nagymami, te tényleg repültél? – ez a mondat négy unokánk egyikének-másikának ismétlődő kérdése. Neki ők jelentik a boldogság kiteljesedését. Olykor szigorral, de mindenkor feltétel nélküli szeretettel igyekszik teljessé tenni az unokák örömét. A nagyobbak olykor óvatosan kérdezik: te nem féltél repülni? A válasza pedig az: Nem! Én nagyon szerettem repülni!