Egy „sátáni” birodalom végének kezdete: Csernobilban szolgált a nyírségi doktor

1986. április 26., Csernobil. 35 év távlatából ma már az egész világ jól ismeri ezt a szót. Hogyan lehetséges az, hogy a maga idejében a világ legnagyobb atomkatasztrófájáról a helyiek alig értesültek? Szöllősy Tibor testközelből élhette át a következményeket, amikor 1986 júniusában egy hónapot töltött Csernobiltól 30 kilométerre, az úgynevezett kettes zónában. A beregszászi születésű doktor, aki egykoron a kárpátaljai técsői kórház ideggyógyász főorvosa volt, 20 éve Magyarországon, Nyírmadán él. A ma 80 éves, jó kedélyű nyugdíjas orvossal a csernobili katasztrófa 35. évfordulója alkalmából beszélgettünk.

A kígyó önmagába mar című regénye, amelyben a Csernobil környéki újjáépítésben átélt élményeit írta meg, 1999-ben jelent meg. A katasztrófa óta 13 év telt el ekkorra.

A könyv gerince kész volt, mert belső sugallatra ott naplót vezettem. Annyira rendhagyó volt minden, amivel ott találkoztam, hogy természetesnek tartottam, meg kell örökíteni. Nem születtem én írónak, hanem némileg azzá lettem, mert tudósítottam a Kárpáti Igaz Szót, az egyik kárpátaljai magyar nyelvű folyóiratot, és lassan beletanultam – jól-rosszul – az írásba. A ’90-es években aztán szabadabb lett a mozgásterünk, megalapítottam a Hollósy Simon Egyesületet a Felső-Tisza-vidékén, Técsőn, mivel Hollósy a nagybányai szakítás és némi bolyongás után abban a városban kötött ki, ahol én éltem. Ennek a tiszteletére lehetőség nyílt arra, hogy már tiszta magyar egyesületet lehetett létrehozni. A magyar közért próbáltam ebben az időben többet tenni. Aztán a barátaim inspiráltak, hogy leírjam a csernobili élményeimet. Először folytatásokban jelentek meg az írások egy folyóiratban, majd könyvvé szerkesztettem őket.

Szépirodalmi alkotás lett a könyv, felmerül tehát a kérdés: mennyiben fikció és mennyiben dokumentarista a leírás?

Engedje meg, hogy kicsit messzebbről indítsak. Napi elmélkedésem között szerepelt, hogy átgondoljam (volt rá időm), vajon miért történt mindaz, ami megtörtént. Mi váltotta ki ezt a borzasztó katasztrófát?

„Rá kellett jönnöm arra, hogy nem annyira fizikai, mint inkább társadalmi robbanás volt ez, vagyis egy sátáni birodalom végének a kezdete.”

Természetes, hogy ezt a könyvben is bizonyítanom kellett, és éppen a kárpátaljai magyarság sorsával sikerült. A nagy rombolással, amit a szovjet rendszer elvégzett: kezdve a fizikai megsemmisítéssel, a szellemi mérgezéssel, a lehetőségek kizárásával, az allűrökkel, a hazudozással, a semmibe vétellel, amit én és a kortársaim megéltünk. Lehet, hogy egy kicsit furcsán hangzik, de az, ami a kisebbséggel szemben ment, összetevője lett az általános szovjet hazug propagandának, a mellébeszélésnek és az embertelen viszonynak. Ezért a 33 fejezetnek gyakorlatilag a fele a kárpátaljai magyarság sorskérdéseit taglalja, ami beleolvadt kényszerből a szovjet életmódba. Minden egyes ezzel kapcsolatos apró mozzanat is megtörtént, esetleg a családommal kapcsolatos részt színeztem ki, de egyébként nem kellett a fantáziámra támaszkodni, nem is volt ez célom.

Borovka településen egy hónapot töltött. Hol helyezkedik el?

A Makarovszkij járásban, 120 kilométerre Kijevtől Fehéroroszország irányába, Csernobiltól 30 kilométerre, Pripjatytól is olyan 25-re. Gyakorlatilag egy nagy tanya.

Amikor megtudta, hogy Csernobilba kell mennie, megfordult a fejében, hogy ellenkezzen?

Ez az egész kezdet olyan volt, mint amikor egy kerek, sötét szobában az ember fogódzót, sarkot keres, de nem fogja megtalálni. Arról hallottunk, hogy valahol valami történt, de semmi konkrét hír nem volt a médiában róla. Amikor behívott a főorvos, az első kérdése az volt: „te tudod, mi történt Csernobilban?” Mondom, kezdjük azzal, hogy azt se tudom, hol van Csernobil. Aztán megnéztük a térképen, hogy hol van. Azt mondta, hogy bajok vannak, kellene oda menni segíteni. De ennél ő se tudott többet. Ekkor hívtuk a megyei főnököt, hogy őt megkérdezzük. Ő azt javasolta, hogy figyeljük a sajtót. De onnan aztán nem sokat tudtunk meg. Ebből is látszik, hogy milyen tudatlanul indultunk útnak. Az lett a vége, hogy nekem nem egy hónapra, hanem csak egy hétre kellett volna menni. Akkor főorvos voltam, küldenem kellett volna oda valakit. Volt nekem beosztottam 12, de kezdtem magamban számba venni: az fiatal, az idősebb, az most ment férjhez, annak 4 gyereke van stb… Ha bárkit megnevezek, akkor a szentelt víz sem mossa le rólam, hogy nekem kellett volna menni. Gondolkodtam, hogy akkor megyek én, hiszen azt a hetet az ember egy lábon is kibírja.

Egyedül hagytak az előkészületekkel. Kérdeztem az igazgatótól, hogy mit vigyek magammal. Azt mondta, mit tudja ő. Biztos kell vinni gyógyszereket… Na jó, de milyet? Hívjuk fel a főorvost, a megyei főnököt. Hány éve dolgozik? Mondom hány éve. Akarok még tovább dolgozni és főorvos lenni? Ha szükség van rám… – mondtam. Na akkor gondolkozzak, és letette a kagylót. Végül arra a következtetésre jutottunk, hogy vinni kell sok fájdalomcsillapítót, kötszert, mert ki tudja, hogy mivel fogunk ott találkozni… Mindenesetre a kocsi legyen félig ásványvízzel, egyáltalán iható vízzel és vodkával. Ugye az orosz abszolút gyógyszer a vodka. Akkor már suttogták, hogy a legveszélyesebb, ami történhet, az a pajzsmirigy-elváltozás. Erre pedig szeszt kell inni, vagyis egyáltalán alkoholt, mert az eliminálja a radioaktív jódot, ami így nem kerül be a pajzsmirigybe.

Nem kaptak védőfelszerelést…

Ismeretlen világba csöppentünk, ahol csak a „fogd a hajad, és húzd ki magad a csávából” elv érvényesült. Az volt érvényes, illetve ránk volt erőszakolva, hogy minden, ami szovjet, az kitűnő és nem romolhat el. Akkor mire való a prevenció, a megelőzés, mikor úgyis minden jó lesz? És ekkor jött a villámcsapás. Se a környezet, se a környéken élő emberek nem voltak felkészítve, és tudjuk, hogy a 12 ügyeletben lévő tűzoltó mind meghalt. Még a normális követelményeknek megfelelő védőöltözetük sem volt. Csengettek a központból és kérdezték, hogy mekkora sugárzást mértem. Halvány gőzöm sem volt. Mivel mérjem? Hát miért nem hoztam magammal mérőeszközt? A központ viszont kisegített engem, mert azt mondta, hogy ha Csernobil felől fúj a szél, akkor 2 és 2,1 milliröntgen körüli, ha Csernobil felé akkor 1,9. Akkor megnéztük a faleveleken, hogy honnan fúj a szél, ha egyáltalán fújt. Mindig ugyanazokat a számokat találtam a levegőben, amit már a központ tudott. Később a huszti barátaim segítettek ki, mert volt nekik egy Geiger-féle számlálógépük. Jártam azokra a helyekre, ahol már elkezdték az építkezést. Ott átlagban 34 fok volt nappal, és homokos talaj, ezért nagy por keletkezett. Az alfa-sugárzás pedig épp lent van, a talaj közelében, ami veszélyes az emberekre. Jeleztem, hogy ezeknek az embereknek legalább egy maszkot kellene adni az arcukra. A főnök válasza erre az volt: „És mi az akadálya?” Hazatelefonáltam, jelentettem a megyei főorvosnak, hogy legalább a légzőrend­szerét kellene védeni ezeknek az embereknek. Erre azt a választ kaptam, hogy ne foglalkozzak ezzel, én nem azért vagyok ott, hanem hogy gyógyítsak.

Ön próbált védekezni valahogy?

Volt egy – ha nem is páncélozott – durva, vastag fémből összeforrasztott mentőkocsi, én többnyire abban töltöttem az időmet, amikor beteghez hívtak. Egy iskolában voltunk elszállásolva, amelynek a befejezetlen vécéjében és öltözőjében volt az én orvosi rendelőm. Ott is laktam.

Alakult ki Csernobil után betegsége?

Miután hazajöttem, megugrott a vérnyomásom, gyomorvérzésem volt, amivel kórházba is kerültem, és rengeteg bőrelváltozás (pigmentáció) jelent meg a testemen. De egyöntetűen nem tudom ezt azzal magyarázni, hogy esetleg bizonyos mennyiségű radioaktivitást kaptam, mert lehet, hogy a korommal járt. Mindenesetre ezeket az elváltozásokat felgyorsította. Jobban sajnáltam a fiatalokat, ugyanis még ott bejött hozzám egy fiatal lány, aki a kijevi állami egyetemről érkezett kb. 40 fős csapattal. Tudok-e kötszert, vattát, gyógyszert adni, mert nem hoztak magukkal semmit. Az egyetemről küldték őket segíteni a csernobili áldozatoknak. Ők fiatalos vehemenciával el is jöttek aktivistákként. Viszont sátorban laktak, kint a mezőn. El lehet képzelni, hogy tizenévesek lent a fűben alszanak, abban a mérgezett földben, amitől csak a sátor választja el őket. Mondtam, hogy szedjék a sátorfájukat, és tűnjenek el. Gyakran eszembe jutnak, hogy vajon hogy vannak.

Nem hallhattunk a szüleinktől arról, hogy közvetlenül a robbanás után kaptak volna bármilyen figyelmeztetést, például hogy ne vigyék ki a gyerekeket, ne szellőztessenek.

Arról nem is lehet hallani, ami nem történt meg. Nem volt ilyesmi. Jól emlékszem, azt mondták, hogy a Kárpátok és a Beszkidek, a Kárpátok folytatása olyan magasak, hogy azok felfogták a mérgezett felhőket. Ez volt a hozzáállás.

Ön is így gondolja?

Ha abból indulok ki, hogy Csernobiltól nagyobb távolságra van Finnország, Svédország és Ausztria, és ott elkövettek mindent, ami ilyenkor dukál, amit tenni kell megelőzendő a komolyabb következményeket, akkor feltételezem, hogy Kárpátalján és Magyarországon is kellett volna valamit tenni. De mivel annyira felkészületlenek voltak, és tudjuk, hogy az atomenergia inkább a hadászat égisze alatt él és virágzik, atomfegyverekhez kapcsolódott, ami pedig hétpecsétes titoknak számított, a hétköznapok emberével nem foglalkoztak ilyen szempontból. Amikor megtörtént a tragédia, és el akarták oltani a keletkezett tüzet – ezer fokon égett a grafit például –, helikopterekből kavicsokat, homokot dobáltak le, és ólmot is. Ólomtömböket. Mi lett az eredménye? Hogy rögtön szublimálódott, vagyis a hatalmas hőség hatására elillant. Ezért a környező települések újszülöttjeiben, gyermekeiben ólmot találtak, ami rögtön a vesét károsítja, de még borzasztóbb, hogy az agyba is befészkeli magát, aminek következményei a visszamaradottság különböző formái, elmebetegségek. Nincs egységes statisztika a vetélésekről és az abortuszokról, amiket százezerszámra végeztek. Megugrott a daganatos betegségek száma is. Az elhalálozási arány épp a 30 és 40 éves korosztálynál lett nagyon magas, mert nem volt meg a prevenció.

Ha csak egy emléket kellene felidézni, mi lenne az?

Összességében az, hogy ott voltam. Láttam, amit láttam, hallottam, amit hallottam. Egy emlék azért mindig simogatja a magyar önérzetemet: egy beszélgetés egy valamikori ezredessel, aki ’56-ban itt volt Budapesten mint vegyi felderítő. Bejött hozzám, azt mondta, hogy szeretne velem beszélgetni – nem nyilvánosan. Megtudta, hogy magyar vagyok, és ő nagyon nagy tisztelettel és elismeréssel fordult a magyarok irányába, ami engem nagyon meglepett. Ő mondta el nekem azt is, hogy nem ez az első eset a Szovjetunióban, mert az Urál-melléken egy nukleáris fegyver elraktározása közben már történt hasonló robbanás. Nekem ez új ablakot nyitott a múltra és erre a világra.

35 év elteltével vajon van még Csernobilnak üzenete a jelen számára?

Ha nekem felhatalmazásom lenne, hogy ezt hangosan kijelentsem, akkor azt mondanám, hogy

„nagyon vigyázzunk arra, amit a Jóisten nekünk adott: a Földre, a természetre. Mert mi, a haszonélvezői tudunk a legnagyobb ellenségei lenni, ha nem figyelünk oda.”

Elszomorít, amit látok – ha nem is közvetlenül, de maga a jelenség –, hogy mi van a Tiszán: mi szenny, mi méreg, mi kosz. Meg egyáltalán, mi történik körülöttünk. És erről mindről mi tehetünk. És ott a párhuzam: Pripjaty körül akaratlanul élettelen, mérgezett terület alakult ki, és közben – ha nem is robbanásszerűen, de összetevőiben – mi ezt csináljuk most fokozatosan a műanyaggal és a kíméletlen természetrombolással. Például focipálya méretekben erdőtlenítenek az Amazonas vidékén, vagy itt, Baktalórántháza környékén is azt látom, hogy termőföld reményében irtják az erdőt. Ember, mit csinálsz? Csak kölcsönbe kaptad a Földet, holnap az unokádnak kell átadni! Én láttam, hogy mit okozott a robbanás, és tehetetlenek voltunk. Hát akkor ott, ahol tehetünk valamit, ott valóban tegyünk valamit!

Krajnik Ildikó / Cívishír.hu

Borítókép: A beregszászi születésű Szöllősy Tibor, egykoron a kárpátaljai técsői kórház ideggyógyász főorvosa