„Mondta, ő sem tudja, mi van a levegőben, de hogy valami rendkívüli, az biztos... Furcsán fényesek a fák levelei...”

Harmincöt éve hatalmas gőzrobbanás rázta meg a csernobili atomerőmű 4-es reaktorát 1986. április 26-án. Az erőműben dolgozó operátorok elől eltitkolták a reaktortípus tervezési-biztonsági hiányosságait, a reaktort elhibázott és szabályellenes lépések sorozatával a katasztrófa szélére sodorták. Amikor észlelték, hogy nagy baj van, már késő volt: hiába akarták leállítani a reaktort, felrobbantották azt.

A katasztrófa következtében kiszabadult, hosszú életű radioaktív izotópok még ma is emberek millióinak életére vannak hatással, a felrobbant reaktorral pedig azóta sem tudnak mit kezdeni a szakemberek. Sőt, a romokat eredetileg beborító szarkofág fölé 2012-ben egy újabbat kellett emelni, de az is csak 100 évre nyújt megoldást – miközben a sugárzás több ezer évig velünk marad. Összeállításunkban visszatekintünk a történtekre, kollégáink személyes emlékeiket is felidézik.

Megkérdeztük, milyen természeti és egészségügyi károkat okozott a gyorsan terjedő atomfelhő. S talán az sem meglepő, hogy azóta a 30 kilométeres zónát megnyitották az idegenforgalom előtt; kijevi utazási irodák egynapos túrákat kínálnak a 4-es reaktorhoz és a környező településekhez.

Nem tudták visszafordítani a folyamatot...

A szovjet vezetés próbálta eltitkolni az atomerőmű-katasztrófát.

A csernobili atomerőmű-baleset 1986. április 26-án történt az ukrajnai Pripjaty és Csernobil városok melletti Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben. Ez az eset volt az atomenergia felhasználásának történetében a majaki 1957-es Kistim-tragédia után a legsúlyosabb katasztrófa. A balesetet megelőző napon az éves karbantartás miatt a kezelőszemélyzet kikapcsolta a reaktor vészhűtési rendszerét, majd a reaktor diszpécseri utasításra még fél napig vészhűtés nélkül üzemelt, így a 4-es reaktorblokknál gőzrobbanás következett be. Bár a szovjet vezetés próbálta eltitkolni a katasztrófát, de rövid időn belül első ízben Svédországban kezdtek radioaktív felhőket észlelni, amelyek délkeleti, tehát a Szovjetunió irányából érkeztek. Ettől kezdve már nem lehetett sokáig hallgatni a baleset bekövetkeztéről – olvasható a Wikipédián.

Az erőmű négy atomreaktorból állt, mindegyik 1000 mega­watt (1 GW) villamos teljesítményű, és a négy reaktor együtt Ukrajna áramtermelésének 10 százalékát adta a baleset idején. Az erőmű építése az 1970-es években kezdődött, az 1. reaktort 1977-ben adták át, a három következőt 1978-ban, 1981-ben és 1983-ban. Két további, azonos teljesítményű reaktor állt építés alatt a katasztrófa idején.

Másodpercre pontosan

A végzetes nap hajnalán a csernobili reaktor az instabilitás jeleit mutatta, 1:07-kor teljesítménye hirtelen 0,03 GW-ra esett, 1:23:04-kor elkezdték a tervezett kísérletet, és kikapcsolták a vészleállító automatikát. Harminckilenc másodperccel később a hőteljesítmény 3 GW-ra emelkedett és a reaktor globálisan megszaladt, az atomerőmű 4-es reaktora gőzrobbanás következtében kigyulladt, 1:23:49-kor a belseje kinyílt, a víz forrása termikus robbanást okozott, majd robbanások sorozata után bekövetkezett a nukleáris zónaolvadás. Az olvadás után a legalsó szintig jutott a kórium láva, amely lassan lefelé folyva keveredett grafittal, betonnal és minden ott lévő más anyaggal. Tizenegy tonnányi 3000 Celsius-fokos kórium ömlött lefelé az erőmű csövein, magába olvasztva mindent, amihez csak hozzáért.

A tragédián súlyosbított a helyi vezetés hozzá nem értése és a megfelelő felszerelés hiánya. Kettőt leszámítva a 4-es reaktor­épület összes dózismérője maximum 1 milliröntgen/másodperc sugárzást tudott mérni. A fennmaradó kettő 1000 R/s-t is képes volt, de az egyikhez nem fértek hozzá a robbanás miatt, a másik pedig elromlott, amikor bekapcsolták. Így a reaktort működtetők csak abban lehettek biztosak, hogy a sugárzás szintje a reaktor területének nagy részén 4 R/h fölött van (valójában egyes helyeken 20 000 R/h fölött volt, ami a halálos dózis negyvenszerese).

Katonák és likvidátorok

A lakosság kitelepítése a sugárszennyezett területről csak 36 órás késéssel kezdődött meg. A védőépületek hiánya miatt radioaktív hulladék hullott a Szovjetunió nyugati, valamint Európa más és az Egyesült Államok keleti részére. A Csernobil körüli 30 kilométeres zónából május 4-éig közel 130 ezer embert telepítettek ki. A mai Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország területén hatalmas területek szennyeződtek, nagyjából 320 ezer négyzetkilométert érintett a robbanássorozat. Megközelítően 200 ezer embert kellett kitelepíteni. Mintegy nyolcszázezer sorkatonát és szolgálatba behívott likvidátort küldtek a katasztrófa helyszínére.

A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség 56 közvetlen áldozatot tart nyilván: 47 munkást és 9 gyermeket, akik pajzsmirigyrákban haltak meg, és legalább 40 ezer művi vetélést kapcsolnak össze a balesettel. A korai becslések 30–40 ezer halálesetről szóltak, végül az ezzel összefüggő betegségekben elhunytak számát négyezerre korrigálták. A helyi lakosok hajlamosak a sugárterhelésnek tulajdonítani a rossz egészségi állapotukat és szinte valamennyi egészségügyi problémát, ezért szerintük a Csernobillal összefüggő halálesetek száma lényegesen magasabb. Nehéz megítélni, pontosan hány ember halálát okozta a katasztrófa, mert sokan csak később haltak meg a szövődményekben (például rákban), és vannak, akik még ma is élnek, de nem lehet eldönteni, betegségüket a robbanás következményei okozták-e.

Katasztrófaturizmus

A 30 kilométeres zónát a baleset 25. évfordulóján megnyitották az idegenforgalom számára. A kijevi utazási irodák egynapos túrákat kínáltak a 4-es reaktorhoz és a környező településekhez. A szervezett utazásokat pár hónappal később betiltották, ám 2015 óta a betonszarkofággal lezárt négyes reaktor üzemi területeinek kivételével az ukrajnai atomerőmű jelentős része újra látogatható.

KM

A legtöbb pajzsmirigyrák nagyon jól kezelhető

A sugárszennyezés Magyarországon nem járult hozzá a rákos megbetegedésekhez.

1986. április 26., ez az a dátum, amelyet ma már mindenki ismer. A 45 évnél idősebbek azért, mert akkor már éltek, a fiatalabbak azért, mert látták azt az ötrészes Csernobil című minisorozatot, amely a Pripjaty és Csernobil városok melletti Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben bekövetkezett végzetes robbanást dolgozta fel.

Feltételezések és tények

– A 35 évvel ezelőtti robbanáskor sok radioaktív jódion került a levegőbe, és az erőmű környékén, valamint a súlyosan szennyezett területeken valóban okozott egészségkárosodást – mondta lapunknak dr. Gaál Zsolt belgyógyász, endokrinológus főorvos, akit a robbanás egészségügyi hatásairól, főleg a pajzsmirigy-megbetegedésről kérdeztünk.

– Három országot – Ukrajnát, Belaruszt és a mai Oroszországot – érintette nagyon súlyosan az atomerőmű katasztrófája, nekünk pedig óriási szerencsénk volt, mert hiába vagyunk jóval közelebb a csernobili robbanás helyszínéhez, az akkori légköri viszonyok Skandinávia felé vitték a szennyeződést, ami tartalmazott radioaktív jódionokat is. Ezek a maghasadáskor keletkeznek, és – egy nukleáris balesetben a környezetbe kerülve bejutnak az ember szervezetébe – a pajzsmirigyben felhalmozódva sugárzásukkal károsíthatják azt. Kálium-jodid tablettát azért adtak azoknak – többek között Lengyelországban is –, akiket sugárterhelés érhetett, mert jóddal lehet telíteni a szervezetet, így megakadályozva, hogy felvegye a radioaktív jódot, ami akár szennyezett táplálékkal is bekerülhet a szervezetbe – válaszolta kérdésünkre a főorvos.

– A súlyosan szennyezett területeken valóban jelentősen nőtt a pajzsmirigydaganatos betegek száma, a serdülőkorúaknál százas nagyságrenddel több lett a pajzsmirigyrák, de szerencsére időben felfedezve ezek több mint 95 százalékban gyógyíthatóak. Kétségtelen, hogy minimális szennyezés hazánkat is elérte, azonban ez nem okozott egészségügyi problémákat, nem nőtt kimutathatóan a pajzsmirigyrákos esetek száma az atomreaktor felrobbanása után – utalt a hazai helyzetre a szakember, hozzátéve: mi az enyhén szennyezett Európai országok közé tartoztunk, magasabb lett a sugárterhelés, de nem jelentősen. A hazai megbetegedéssel kapcsolatban voltak feltételezések, de ezeket alátámasztó tények nem – hangsúlyozta dr. Gaál Zsolt.

Jódozott konyhasó!

A pajzsmirigy az anyagcsere karmestere. A hormonok szabályozzák többek között a szív- és érrendszert, az emésztőrend­szert, az agy működését, szinte nincs is olyan szervünk, amelyre ne lenne hatással. Ha alulműködésről beszélünk, akkor bizonyos tevékenységek nagyon lelassulnak, súlynövekedést, álmosságot, fáradtságot, depressziót okoz a hormonhiány, túltermelődéskor pedig minden felgyorsul, ilyenkor jelentkezik például a súlyvesztés, szapora szívverés, idegesség, álmatlanság. A pajzsmirigyműködés zavara egyetlen vizsgálattal kideríthető, és jól kezelhető. Tünetei közt szerepelhet a kitapintható göb, a nyelési nehézség, torokban lévő gombóc­érzés, de tünetmentes esetek is előfordulnak. A megelőzésben kiemelt szerepe van a jódozott konyhasó fogyasztásának, s a tenger gyümölcseinek is magas a jódtartalma. A kismamáknak különösen fontos a megfelelő mennyiségű jód fogyasztása, mert annak hiánya károsíthatja a magzat fejlődését is – fogalmazott a főorvos, s úgy tudja, jelenleg is mintegy ötmillió ember él az akkor szennyeződött területeken, ahol még mindig magasabb a sugárzás mértéke a normálisnál.

BM

Teljesen elfedték a régi, omladozó szarkofágot

Az 1986-os csernobili katasztrófa után a szakemberek egyik legfontosabb feladata az volt, hogy elzárják a külvilágtól a felrobbant reaktort. A szarkofág építése viszonylag gyorsan, 24 nappal a tragédia után kezdődött, 1986. május 20-án. A hatalmas sugárzás ellenére az első szarkofág júniustól november végéig, mintegy 206 nap alatt elkészült.

Ez azonban csak átmeneti megoldás volt: az első építményt 30 évre tervezték. A sugárzás hatékony megfékezése komplexebb szarkofágot igényelt, 1995-ben Ukrajna egy memorandumot írt alá az Európai Unióval és a G7 országaival, hogy az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankon keresztül forráshoz jussanak, és megoldódjon a 4-es blokk hermetikus elzárása. Két évvel később megszületett a megállapodás és a szarkofág kivitelezési terve.

Száz évre tervezték

A sérült reaktor új „koporsóját” 2012-ben kezdték építeni egy nemzetközi projekt keretében. A munkálatokban 27 nemzet vett részt, több mint 40 ország és szervezet biztosította a közel kétmilliárd eurós költséget. A megnyugtató mérföldkőre 2016 novemberéig kellett várni, amikor az új építményt az előre kialakított síneken rátolták a régire, ezzel teljesen elfedve az omladozó régi szarkofágot. Az új fémkupola teljes súlya 36 ezer tonna, a magassága 108, a hossza 162 méter. Száz évre tervezték, kiállja a 43 és 45 Celsius-fok közötti hőmérsékletet, és ellenáll egy 3-as kategóriájú tornádónak is.

KM

Nem éreztük a veszélyt, nem láttuk a jövőt

A csernobili katasztrófáról egy baráti összejövetelen hallottam először, a történtek utáni hosszú hétvégén. Alig múltam húszesztendős. A kis társaság a volt középiskolai magyartanárom meghívására jött össze egy beszélgetésre a tanár úr otthonában. Persze ettől konkrétabb célunk is akadt, közös amatőr „játékfilm” elkészítésére szövetkeztünk, melynek a forgatókönyvét Cortázar egyik novellája nyomán közösen készítettük. Az alkotógárda jobbára a tanár úr akkori krúdys tanítványaiból állt, de a munkába bevont engem is, az ötletgazdát, egykori, színjátszós tanítványát. Úgy emlékszem, két napot egymás társaságában töltöttünk, az idő nagyon jól telt. Csak akkor lett nyomott a hangulat, amikor Csernobil szóba került. A tanár úr mesélt a balesetről és hogy miről suttognak az emberek. Mivel a sajtó jobbára hallgatott, mendemondákra hagyatkozhatott, amelyek nem voltak szívderítőek. Emlékszem, a találkozó másnapján a sóstói tónál is forgattunk – kicsit szemerkélt az eső –, pedig akkor már nem lett volna tanácsos kimenni a szabad levegőre. Nem éreztük a veszélyt, mit sem tudtunk a lehetséges kockázatokról. Azon a tavaszon kapott szárnyra a vicc, hogy a piacon a vevő megkérdezi a nénikét: Mibe kerül a saláta, néném? Az életébe, kedveském – jött a válasz. Néhány évvel később az egyik lány a csapatból váratlanul meghalt agresszív Non-Hodgkin limfómában.

Attól, vagy mástól, ki mondja meg?

MJ

Megérzések a fotóról s a felhőről

Két különösen emlékezetes személyes élmény a csernobili katasztrófa évfordulóján.

Az első a Kelethez kötődik, és hajszálon múlt, hogy nem lett életem egyik legnagyobb szakmai fiaskója, önhibámon kívül. A robbanás 1986. április 26-án, szombaton hajnali fél kettőkor történt (a nagypéntek utáni és a húsvét előtti napon, bár ennek akkor nem volt jelentősége).

A fiókba került a cikk

Szombaton reggel, mit sem tudva, bementem a szerkesztőségbe, hogy jövő heti ügyeletes szerkesztőként a május elsejei ünnepi szám írásait számbavegyem. Átnéztem a „Küszöbünknél a csúcstechnológia” című képes összeállítást, és felbontottam a Központi Sajtószolgálat postán érkezett küldeményét is, amelyben különböző országos és külföldi háttéranyagok voltak. Megakadt a szemem egy képes tudósításon: „A szocialista ipar és tudomány büszkesége: Csernobilszkaja”.

Gondoltam, esetleg közvetve jó lehet, hiszen akkoriban készült el a paksi atomreaktor harmadik blokkja, szintén csúcstechnológia. A fotó azonban nem tetszett, mert egy hatalmas szocreál szobor szinte teljesen eltakarta az ipar és tudomány büszkeségét, így fiókba került a cikk. (Az archívumban a képet most szerencsére megtaláltam, ráadásul színesben.) Ha akkor beteszem az ünnepi lapba, a Keletben olyan erőmű pompázott volna, ami már több napja felrobbant. És persze utólag mindenki okos.

Az információ lassan érkezett; lapunkban végül az első híradást május 4-én közöltük: „Megyénkben is mérik a sugárzást – Nincs radioaktív-veszély”. Ebben szerepelt először a kifejezés, „a csernobili atomerőműben bekövetkezett szerencsétlenség.”

Május 7-én jelent meg „A szovjet kormánybizottság tájékoztatója a csernobili balesetről… A feltételezhető legvalószínűbb ok az erőmű negyedik blokkjában bekövetkezett vegyi robbanás. Ennek következtében nagy mennyiségű sugárzás szabadult el.” Ha nem is tudtuk, mi történt, a hozzáértők gyanakodtak.

Furcsán fénylő falevelek

Azon a szombat délután édesapámmal és apósommal kimentünk az orosi telkünkre, hogy néhány cserepet még felrakjunk újonnan felhúzott szerszámoskamránkra. Meglátott a tetőn a szomszédom, és elég határozottan ajánlotta, hogy ne dolgozzunk kint. Mondta, ő sem tudja, mi van a levegőben, de hogy valami rendkívüli, az biztos. Furcsán fényesek a fák levelei, szokatlanul sodródnak, ráadásul ő azonkívül is veszélyt szimatol. Később igaznak bizonyult a sejtése, fejünk felett radioaktív felhő fodrozódott, és haladt nyugat felé.

Szomszédom a szó szoros értelmében légből kapott érzéseire valóságot alapozott. Nem véletlenül: a nyugállományú Guthy István aktív korában vegy­védelmi főtiszt volt. (Ma is él – Isten éltesse!) Később jogosan volt büszke az előrejelzésére, mi pedig arra, hogy hallgattunk az okos szóra.

- Marik Sándor -

Új ellenség: a kizöldült fű, a megérett alma

A könyv legfontosabb kérdése az, Csernobil a múlt vagy a jövő?

Fehéroroszország számára a csernobili katasztrófa nemzeti tragédia volt, pedig nincs is atomerőművük: a légtérbe jutott radionuklid 70 százaléka hozzájuk került. A legfertőzöttebb területeken hetvenszeresére nőtt a rákos megbetegedések száma, az elhunytak nagy része nem élte meg az 50 évet.

A Nobel-díjas Szvetlana ­Alekszijevics róluk, a fehérorosz áldozatokról írt könyve nagyrészt monológok sora: mesélnek orvosok, tudósok, gyermeküket eltemető szülők, özvegyen maradt likvidátorfeleségek, kitelepítettek és olyan öreg emberek is, akik a tiltás ellenére költöztek vissza az otthonukba.

Az írónő azt mondja, Csernobil után használhatatlannak bizonyult a múlt, nem volt benne semmi, amire támaszkodhattak volna a túlélők. A fehéroroszok egész életükben harcoltak vagy készültek a háborúra, és most új ellenség jelent meg: a frissen kizöldült fű, a kifogott hal, a megérett alma gyilkolta meg őket.

Korábban a borzalmakat és a rémületet háborúkhoz kötötték: a sztálini Gulághoz, a hitleri Auschwitzhoz, de most nem világuralomra törő vezetők, hanem ügyeletben lévő, egyszerű mérnökök okozták a tragédiát: olyan emberek, akik senkinek sem akartak ártani. Szvetlana Alekszijevics közel húsz évig írta a könyvét, amelyben azokat szólaltatja meg, akiknek az lett a sorsuk, hogy néhány perc alatt csernobili emberré váltak, akikre ujjal mutogattak, akikhez senki sem mert túl közel menni.

Tárgyak ember nélkül

A Csernobili ima azt mutatja meg, milyen az élet mindenen túl: tárgyak emberek nélkül, táj élőlények nélkül, semmibe vezető utakkal, mérgező földdel és levegővel. És ez nem egy jól megrendezett sci-fi, hanem a valóság. A szerző azt kérdezi, hogy bírhat ki az ember ennyi borzalmat, hogy dolgozhatja fel a tudatot, hogy a jövőt elvesztettük. Mert számára a legfontosabb kérdés az: Csernobil a múlt vagy a jövő?

SZA

Megkérdeztük: Ön hogyan emlékszik a csernobili katasztrófa utáni időszakra?

Zvara István, Nyíregyháza: A nővérem Kijevben tanult akkor, úgyhogy borzasztóan megijedtünk, amikor ideért a robbanás híre. Csak napokkal később kaptunk meg a levelét, amiben megnyugtatott minket arról, hogy jól van.

Szabolcsi Ferenc, Nyíregyháza: A jól értesült rokonoktól hamarabb hallottunk az atomerőműben történtekről, mint ahogy az idehaza kiderült volna, de nem törődtünk vele sokat. Akkoriban építkeztünk, az kötötte le a figyelmünket.

Szabó Attila, Nyíregyháza: Sokáig elhallgatták, ami Csernobilban történt, és utána is erősen kozmetikázták a híreket a robbanásról és következményeiről. A teljes igazság csak a rendszerváltás után derült ki.

Tóth Attila, Nyíregyháza: Senki nem mondott itthon semmit Csernobilról. Az egyik kedves ismerősömnek az volt a szokása, hogy fűszálat rágcsált. Az atomerőmű-robbanás után egy évvel szájdaganat miatt halt meg.

https://szon.hu/kultura/helyi-kultura/mar-nem-erzem-a-must-illatat-5012788/

https://szon.hu/szon-jegyzet/sugarzo-madartej-5012653/