A két nép kapcsolata Szabolcs vármegye történelmét is átszövi

„Dombrowszki József – mint 1831 óta kebelbéli lakos, ’s valamint lengyelhonban, úgy itt, e hazában is több katonai vállalatoknak részese – kéri magát Bem tábornok rendelkezése alatt álló hadsereghez akár annak személye mellé segédül, akár más tiszti állomás elnyerhetése tekintetéből...” Egy 1848. december 11-én Nagykállóban, a Szabolcs Megyei Honvédi Bizottmány ülésén született rendelkezésből idéztünk, mely ékes példája a lengyel–magyar történelmi szimpátiának és testvériségnek. A két nép kapcsolata Szabolcs vármegye történelmét is számos ponton átszövi. Amit jeles kutatóink oldalakon keresztül sorolni tudnának, azt most, egy autentikus történész, dr. Bene János segítségével csupán felvillantani szeretnénk.

Szinte istenként bálványozta

– Nem feledhetjük, 1848-ban tucatjával jöttek hozzánk olyan lengyel nemzetiségű polgárok, akik katonáskodást is szívesen vállaltak, segítséget nyújtva a Habsburg-elnyomással szemben. Tették azért is, mert a 18. század végétől Lengyelországot háromfelé szakították, és egyik harmadába – a poroszok és az orosz cár mellett – éppen a Habsburgok rendezkedtek be. Ugyanakkor lengyel földön (például Galíciában) magyar huszárok állomásoztak, kivívva a lengyelek szeretetét, barátságát, akik ezért felajánlották kardjukat. Részint az 1830–31-es lengyel szabadságharc veteránjai, illetve néhányan a császári és királyi hadseregből. Elsőként Henryk Dembinszky altábornagyot említeném, aki egy ideig a magyar seregek főparancsnoka is volt. De közismert Józef Bem, a mi Bem apónk, akit Petőfi Sándor szinte már istenként bálványozott.

– S ha egy kicsit „hazalátogatunk” a mi vidékünkre, szívem szerint Wladislaw Poniński ulánus lovascsapatát emelném ki. Nagy szerepük volt abban, hogy 1849. január elején, a budaméri ütközetben fel tudtuk tartóztatni az országra törő Franc von ­Schlik altábornagy csapatait. Ha megállítani nem is sikerült őket, lehetőség nyílt a magyar seregek rendezett visszavonulására. Később ugyanez a lovascsapat Nyíregyházán állomásozott 1849 elején, és Bónis Sámuel kormánybiztos kapta feladatul, hogy szerelje fel mindennel a katonákat. Két légió – egy gyalogos és egy lovas – is szolgálta a szabadság ügyét. Gróf Woroniecki dzsidásosztálya például a szolnoki csatában szerzett elévülhetetlen érdemeket 1849. március 5-én. Több lengyel vértanú, például a Pesten felakasztott lengyel tisztek mellett Rulikowski Kázmér (Konrad Kazimierz Rulikowski) dzsidáskapitányt emelném ki, akit 1849. augusztus 28-án Ivan Paszkievics orosz tábornagy végeztetett ki 22 esztendősen.

Huszárvirtus a lengyelekért

Dr. Bene János a két világháborúból is hozott példákat. Rámutatott, hogy Máriássy László huszár főhadnagy naplójában is találunk utalást rá, hogyan harcoltak vállvetve a független Lengyelország védelmére megalakult, később több dandárból álló alakulattá szerveződött, Józef Pilsudski tábornagy vezette lengyel légió katonái és a magyar huszárok. Együtt állták a sarat 1914-ben a limanovai (Limanowa–Łapanow-i) csatában is. A lengyelek máig úgy tartják, a magyarok mentették meg őket az orosz uralomtól.

– Amikor 1939-ben az oroszok és a németek is rárontottak testvérnépünkre, az év végén, 1940 elején Nyíregyházán is létesült lengyel menekülttábor. De lépjünk 1944. augusztus 1-jére, a varsói lázadás kitörésének napjára. A németek által megszállt fővárosnál a mieink segítették a lengyel felkelőket. Köztük voltak a nyíregyházi huszárok, parancsnokukkal, Vattay Antallal, aki Bor-Komorowski tábornok kérésére két utat is nyitott a lengyelek előtt. Ezeken áramlott be a fegyver, lőszer, ott tudtak kimenekülni a sebesültek a németek által körülzárt városból, akiknek a huszárok adtak gyógyszert, a magyar kórházakban lengyel civileket ápoltak. Ennek a tettnek máig nagy visszhangja van – tette hozzá a történész.

– Jól emlékszem, 2011 és 2017 között tavaszonként Lengyelországban jártam, és minden utam a magyarok ünnepléséről szólt. Amikor 2013 nyarán elvittek a bialowiezai őserdőbe, az egyik vezetőnk nekünk ajándékozott egy fényképet, rajta Horthy Miklós, amint 1938-ban éppen ott vadászott – zárta egy személyes anekdotával az összefoglalóját a címzetes múzeumigazgató.

MJ