Sokat, sokszor fohászkodtak az égiekhez

A század eleji tanyavilágban nem sok lehetőség volt a szórakozásra. A nyár munkával telt, a hideg beálltával legfeljebb szomszédolással tölthettük az időt. Az volt a jó, ha dohányt is termeltünk, mert annak télen van „szezonja”.

A dohánymunka sok embert igényelt, minden fogása időhöz volt kötve: nem majd, hanem most. Ahogy jött a tavasz, rakni kellett a melegágyat trágyából, ez volt a lelke az egész évi munkának. Azt gondozni kellett, locsolni, gyomlálni, takarítgatni, mert szó szerint ez az ágya a sikeres munkának. Aztán jön az ültetés, amiből már a gyerekek is kivették a részüket. Aztán jöhetett az első kapálás, de mire befejezték, kezdhették elölről, mert a dohány olyan, mint a virágoskert, szemmel kell tartani, kacsolni, tetejelni, míg elérkezett a várva várt nap, s lehetett törni a leveleket.

Az időjárástól függ

Alulról kezdték szedni, majd ahogy érett, úgy mindig feljebb és feljebb. A letördelt dohányleveleket a hónuk alá szorítva hordták szekérre, és vitték a pajtába, ahol a frissen szalmázott helyen sorba kellett rakni. Amit letörtek, még aznap fel kellett fűzni, mert a zöld dohányból, ha bemelegszik, már csak ún. „kihányás” lesz. A dohányleveleket egy hosszú vastűre húzták, onnan zsinegre, 5–6 tűvel fűzik egy póréra. Ezeket a pórékat aztán felkötözték a szerdiafára. Elegyengették a leveleket egyenlő távolságra, mert úgy száradtak szépen. A kötözést férfiak végezték, hisz a nehéz pórékat egész a kakasülőig fel kellett húzni. „Most már szárad, érik a dohány” – mondták.

Megkapta a színét, az illata betöltötte az egész tanyát. Akkor sem hagyták magára, mert a jó száradáshoz a „nyílókat” figyelni kellett, kinyitni vagy bezárni, hogy a nap meg ne égesse a leveleket. Közben elkészítették a bálafákat, a csomózáshoz ez is kell. A csomózás a többi munkához képest már csak „szórakozás” volt. Kint a szép fehér hó, bent meg jártak a kezek, no meg a szájak. Ha eljött az idő, kiszóltak a dohánygyárból: meg lehet kezdeni a csomózást, ami az időjárástól is függ, mert ha száraz, akkor törik, ha meg nedves, akkor tapad a dohánylevél, és nem lehet vele dolgozni.

Együtt a rokonság

A csomózást is, mint minden fázisát a dohánymunkának, csapatban végezték. A gazda összehívta a rokonságot, de sokszor hívni sem kellett, jöttek szívesen egy kis füstölnivalóért. Volt napszámos is, aki értett a dolog szakmai részéhez. Sok kézre volt szükség, hogy mindenki egyszerre legyen kész a beadásra. Volt egy nagy helyiség, ami nyáron terménymagtárként szolgált, télen pedig átalakították csomózóvá. Kályhát tettek bele, azzal fűtöttek. Minden gazdának volt egy hosszú asztala, lócákkal, az asztalok felett lógott két lámpa a gerendáról, akkor még petróleummal világítottak. A szerdiáról leszedett pórékról lehúzták a dohányleveleket, az asztalokon szétterítették, és kezdődhetett a munka.

A levelek kisimításában még a gyerekek is tudtak segíteni. Egymásra rakták a leveleket a fonákjával lefelé, két kézzel lesimították, 50–60 levél volt egy „tyúk”. Ezt már a hozzáértő válogató vette kéz alá, és színenként, osztályonként szétrakta. Végül maroknyi kis csomókba összefogták a kocsányánál fogva, és tengericsuhéból sodort pánttal jó erősen összefogták. Ezt rudakra, bálákba rakták, így került be a dohánygyárba, a fábrikába.

Hogy a munka könnyebben menjen, daloltak, tréfálkoztak. Mindig akadt egy „Háry János”, aki szórakoztatta a csomózókat. Nagyokat lódított, aki nem hitte, azért nevetett, aki elhitte, mint a gyerekek, az meg azon mulatott. A cigaretta- meg a pipafüsttől nem lehetett egymást látni már éjfél felé – megesett, hogy a hajnal vetette őket haza. A fiatalok gyakran itt találtak egymásra, és beadás után jött a lakodalom: „Pénz is lett hozzá, meg idő is.” Így egy év múlva az új családtaggal már egy munkáskézzel több lett. Bizony sokat fohászkodott a dohányos, hol az égiekhez, hol meg a földiekhez, amíg pénzt látott a verejtékes ­munkája eredményeként.