Trükközött a szocialista erkölccsel

Balogh József újságíró kollégánk a napokban, január 30-án töltötte be 80. életévét. Szép kor, szokták mondani, de a Kelet-Magyarország már másfél évtizede nyugdíjas zsurnalisztája, akit az olvasók többsége ma is tisztelettel emleget, és akit a lap szerkesztőségében mindig nagy szeretettel fogadunk, életének 80. esztendejében is aktívan tevékenykedett.

Kötetbe szerkesztette mindazokat a Kelet-Magyarországban megjelent interjúit, amelyeket szerzetesekkel, főpapokkal készített, s amely a szerző ajánlása szerint „az elmúlt 30 év látképe az egyházi vezetők sorsán, gondolatain keresztül”. A 2020 adventjén napvilágot látott könyvének címe „Amíg élek, pap és püspök maradok”.

A címadó mondat dr. Seregély István egri érsektől származik. Ilyen fontos volt az író számára az idén 90 éve született érsek üzenetértékű gondolata?

Amikor az érsek atya nyugdíjba vonult, annak az idős papok számára létrehozott nyíregyházi otthonnak lett a lakója, amit ő szorgalmazott. Ottani beszélgetésünk közben mondta ki ezt a mondatot, s akkor már tudtam: ez lesz a címe annak az interjúnak, amit nyugdíjba vonulása okán készítettünk. Telt az idő, s láttam, hogy volt kollégáim korábbi írásaikból kötetet állítottak össze, s úgy gondoltam, én is „elkövethetnék” valami hasonlót.

Volt választási lehetőségem, hiszen közel két évtizedig jártam a Parlamentbe tudósítani, a rendszerváltás tájékán nem volt egyetlen párt egyetlen jelentősebb politikusa, akivel ne készítettem volna interjút, de úgy gondoltam, azok a kérdések és válaszok csak akkor aktuálisak, így aztán lemondtam róluk. S akkor eszembe jutottak azok a hitélettel foglalkozó oldalak, amelyek az én javaslatomra lettek a Kelet-Magyarország részei, és azok a magas rangú papok, akikkel módom volt interjúkat készíteni.

Volt köztük pápai nuncius, érsek, sok és különböző felekezetű püspök, főrabbi, szerzetesek, tudósok, így amellett döntöttem, hogy megpróbálom ezeket az írásokat összegyűjteni. Úgy harmincat sikerült megtalálni, így született meg a könyv, amely 30 év látképe az egyházi vezetők sorsán, gondolatain keresztül. A legjobb címnek pedig ehhez az érsek úr mondata kínálkozott.

Honnan ered Balogh József értő vonzalma a történelmi egyházak iránt?

Mélyen vallásos családból származom. Demecserben nagyszüleim, szüleim templomba járó emberek voltak, így természetes volt, hogy mi, gyermekek (hárman voltunk, vagyunk testvérek) is vallásos nevelést kaptunk. Engem különösen vonzott minden szertartás, ministráns voltam, nagyhéten mi őriztük a szent sírt, míg a rendőrség el nem vette a leventepuskát, aztán a lándzsát, amit mi faragtunk.

Rendkívül szeretetreméltó papjaink voltak, dr. Sziklási István, Kalapos József, Moró Sándor, Pásztor Károly – hogy csak az 1950-es évek lelkipásztorait említsem. És erre az időre esik életem egyik fontos állomása is. 1955-ben voltam nyolcadikos tanuló, és mivel mindig kitűnő volt a bizonyítványom, eszembe sem jutott, hogy ahová jelentkezem, nem vesznek fel. Kiderült, X-es származásom miatt (akkor volt ilyen, hogy munkás, paraszt, értelmiségi, egyéb és az X) el sem küldték a jelentkezési lapomat sehová.

Elkeseredve mondtam el Moró Sándor tisztelendő úrnak, s úgy két hét múlva értesítést kaptam Kecskemétről, a piarista gimnáziumból, hogy felvettek. Mint kiderült, a tisztelendő úr levelet írt dr. Czapik Gyula egri érseknek, ő intézkedett, így lettem piarista diák. Sajnos nem ott végeztem, mert mivel az egyházi iskolák nem kaptak állami támogatást, szüleim számára megfizethetetlen volt a havi 400 forintos kollégiumi díj.

Ilyen istenes indíttatással az életét a magyar kultúra kincsestárából gazdagító embernek nem lehetett könnyű startot venni a munka kommunista világában.

De nem is volt olyan nehéz. Nyíregyházán, a Kossuth Gimnáziumban érettségiztem, aztán nyomdász­tanuló lettem. Voltam gépmester, a kubai válság miatt huszonhét hónapig katona, majd korrektor, ez már a Kelet-Magyarország helyesírási hibáinak javítását jelentette, 1969-től pedig újságíró. Ekkor született egy párthatározat, hogy munkáskáderekkel kell megerősíteni az elpolgáriasodott szerkesztőségeket, és én munkásállományban voltam.

Olyan területeket kaptam vagy választottam, ahol nem volt kötelező a politizálás, sőt olyan témákat is választhattam, amelyekben bírálatok is megfogalmazhatóak voltak. Csak egy trükk kellett hozzá, oda kellett írni, hogy ez a viselkedés a szocialista erkölccsel nem egyeztethető össze. Azt persze nagyon kevesen gondolták, hogy van szocialista erkölcs.

Mire emlékszel még szívesen újságírói pályádról, és vannak-e további terveid?

Szóval 1969-ben a korrektori iroda és az esti szerkesztői szoba négy-öt méterre volt egymástól. Ha valami érthetetlen volt számomra, megkérdeztem a szerkesztőt vagy a főszerkesztőt, mert ő – Ordas Nándor – minden este ott ült a szerkesztői szobában. Aztán egyszer megkérdezte: nincs-e kedvem az újságíráshoz? Mondtam, hogy kedvem még lenne, de életemben egy hírt sem írtam. Azt mondta: nem baj, mire kiderül, hogy alkalmatlan vagyok, nyugdíjas leszek.

Nem derült ki, mert 2006-ig, 65 éves koromig dolgoztam a Kelet-Magyarországnál. Voltam munkatárs, rovatvezető, főmunkatárs, szerkesztő, majd három és fél évig a Nyíregyházi Főiskolán sajtóreferens, aztán – sőt közben is – szerkesztettem városi lapokat Demecserben, Nagyhalászban, Mátészalkán, a legtovább, 12 évig Balkányban, egészen 79 éves koromig. Ha jól számolom, 1959-től 2019-ig kereken hatvan év. Most már nemigen tervezek, legfeljebb azt, hogy amint hívnak, beoltatom magam, megúszom ezt a vírusjárványt, és kilencven­éves koromban behajtom az államon a 90 ezer forintot.