Együtt válik hitelessé a szó és a tett

Végéhez ért a 2020-as tisztújítás a Magyarországi Református Egyházban: az egyházmegyékben, egyházkerületekben és zsinati szinten is. A debreceni székhelyű Tiszántúli Református Egyházkerület püspökévé újabb hat évre dr. Fekete Károlyt választották, ez alkalomból beszélgettünk.

Püspök úr azt mondja, kezdeményezővé és derűssé szeretné tenni az egyházukat, a református egyház „fiatalodni” szeretne. Mit ért ez alatt?

Az Istenben feltétel nélküli hittel bízó ember egyik jellemzője a belső lelki derű, ami abból a meggyőződésből táplálkozik, hogy testestől-lelkestől, akár él, akár hal, a Jézus Krisztus tulajdona, és abban is biztos, hogy mennyei Atyja akarata nélkül egy hajszál sem hullhat le a fejéről. Ez lelki egyensúlyt ad számára. Nem érez kiszolgáltatottságot. A korunkban tapasztalható zilált állapotok között is érezzük, hogy van Valaki, aki összetartja az életünket. Van Valaki, aki tartást ad, van Valaki az életünk középpontjában, aki mint a kohéziós erő az anyagot, úgy tart össze bennünket, hogy ne essünk szét.

Amikor az ember erre rádöbben, akkor kezdődik el a keresztyén élet, mert elkezdjük érezni, hogy közünk van Krisztushoz: megszületéséhez, tanításához, csodáihoz, szenvedéseihez, halálához és feltámadásához. Egzisztenciális kétségeimből Krisztus megváltása ragad ki és visszaadja az életünk küldetéstudatát. Magam is megtapasztaltam, hogy az ilyen, „felülről jövő” védettséget élvező ember kezdeményezésre kész, aktív, tevékeny életet él. Hiszi, hogy az egyháznak van jövője. Ez a szemléletmód külső-belső, számbeli és lelki növekedésre vágyik, kész tenni azért, hogy megújulás legyen és éltesse egyházát. A Krisztusba vetett hit fiatalon tartja még az idősebbeket is. Hit nélkül pedig megesik, hogy a fiatal lelki igénye megreked, és lelkileg éppen csak vegetál. Szeretném, ha egyre több olyan református egyháztagunk lenne, aki ilyen belső megújulással élné az életét.

Kikre számíthat a közösségek megerősítésében, a gyülekezetépítésben?

A gyülekezetépítés folyamatos feladatunk. Isten igényessége arra késztet bennünket, hogy a gyülekezeti tevékenységeket ne csak a saját, emberi mércénk szerint végezzük, hanem új módon, más minőségben is, ami azt keresi, hogy egyéni és közösségi szinten is valósuljon meg a Miatyánk kérése: „legyen meg a te akaratod”. Az emberi akarat sokszor hiábavalóságra vezet, önépítő vagy akár leépítő is lehet, még ha olyan jól is hangzik. Az Isten akaratának megvalósulása viszont mindig épülést eredményez, még ha nem is tűnik elsőre olyan látványosnak.

Milyen jövőképet vázol fel az egyházkerületüknek?

Nagyon fontos, hogy elhiggyük, a 21. században is van fantázia az egyház közösségi létében és van jövője az egyháznak. Ennek tudatában folytatjuk a „Hirdesd az Igét!” missziói programot és elindítjuk azt a belőle kinőtt gyülekezeti képzést „RefKatedra” címmel, amely a gyülekezeti élettevékenységeket támogatja majd. Ezzel egy olyan gyülekezeti képzést valósítunk meg, ami életkérdésekkel, a gyülekezetek működését feszítő problémák megoldásával foglalkozik. A rövid kurzusokat olyan lelkipásztorok és református szakemberek tartják, akik át tudják adni másoknak is a különböző területeken felhalmozott tapasztalataikat.

Azt is tervezem, hogy az egyházmegyékben központi szerepet betöltő gyülekezetek lelki-szellemi, anyagi és személyi megerősítését támogatni fogjuk. Folytatjuk a lelkipásztori egzisztencia biztonságának erősítését is. Minden egyes református fontos a számunkra, ezért a szórványhelyzetben élőkre és az egy tömbben élőkre is oda szeretnék figyelni, komolyan véve sajátosságaikat.

A reformátusok fontos szerepet töltenek be az oktatásban, a szociális szférában, a karitász munkában. Mennyire megterhelő tartani a „tempót” ebben a felgyorsult világban?

Az oktatás és a szeretetszolgálat a keresztyénség szolgálatának évszázadok óta végzett alaptevékenysége. Ehhez képest elenyésző az 1950-1990 közötti időszak, amikor elvékonyodott az oktatásban és a szeretetszolgálatban kapott szélesebb szolgálati lehetőség. A felpörgött világ „tempója” nem halványíthatja el, hogy a feladatvállalás nagy felelősség. Ezért az új feladatok vállalása előtt minden esetben körültekintő vizsgálatot végzünk. Az lebeg a szemünk előtt, hogy ne csak egy pillanatnyi helyzet oldódjon meg, hanem hosszabb távon is képesek legyenek betölteni feladatukat a fenntartásra vállalkozó gyülekezetek, egyházi testületek.

Sokszor hangzik el a kérdés mostanában, hogy ki a keresztény? Ki a jó keresztény? Releváns kérdések ezek, egyáltalán mihez viszonyítjuk a „jó keresztyénséget?”

A „jó keresztyénség” kérdésköre megérne egy külön interjút. Ami elsőre eszembe jut az a nagy parancsolat követelménye: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mt 22,37-39) Istenszeretet és emberszeretet együttes megjelenése a keresztyén élet kiindulópontja, amelyben egyiket nem lehet kijátszani a másik ellen. Azt gondolom, hogy manapság a másodikkal sok bajunk van. A másik emberhez önzetlen szeretettel való odafordulásban sokszor elbukunk, mert vagy nem történik meg, elfelejtjük, elmulasztjuk, vagy az odafordulásunk megalázó, kihasználó, szeretetlen. A másik emberrel való bánásmódunk sokszor nem üti meg az emberség mércéjét.

Jézus Krisztus mindig emberséges volt. A keresztyén ember krisztusi, Krisztushoz tartozó, akinek rátekintve kell élnie az életét. A körülöttünk élők nem a szavainknak hisznek, hanem aszerint hallgatnak ránk, ahogyan megéljük a szavainkat. A szó és a tett egybeesése tesz hitelessé. Hogy ez kinél hogyan valósul meg, azt nem is a keresztyén embernek kell bizonygatni, hanem mások tudják megállapítani igazán.

Egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy „a Tiszántúli Egyházkerület kondíciója, lelkiállapota kihat a Kárpát-medence reformátusságának egészére.” Óriási kihívást, püspöki felelősséget fogalmazott meg.

A Tiszántúli Református Egyházkerület területileg és létszámban is az egyik legnagyobb egyházkerülete a Kárpát-medence reformátusságának. Jelentős számú testvérgyülekezeti és testvérintézményi kapcsolattal. Ha a mi gyülekezeteinkben és a mi fenntartásunkban működő intézményekben rendjén mennek a dolgok, illetve ha nagyobb események, próbálkozások, megvalósult eredmények vannak, akkor annak híre van és jó hatása is. Példává válhat, illetve segítséget jelenthet. Ha valamiben kudarcot vallunk – sajnos – annak is következménye van…

A társadalom egy részében érzékelhető egyfajta közöny, és bármit is teszünk, ők megmaradnak névleges reformátusnak, nem élik meg a hitüket, nem kapcsolódnak gyülekezetekhez. Meghatározó tapasztalatom az is, hogy a felnőttként konfirmálók gyakran a legaktívabb, a legodaszántabb és a legérdeklődőbb egyháztagjainkká válnak. Ők azok, akik felnőtt korukban ráéreztek arra, hogy van itt valami, ami nekik sokat jelent, és amiért érdemes akár áldozatot is hozni időben, pénzben, energiában.

A Tiszántúlon együtt kell élnünk az ország belsejébe történő elvándorlás tényével. Záhonytól Szegedig, a kilenc egyházmegye más-más gondokkal küzd, és más-más merítési lehetősége van, de az élni, fejlődni akarás egyértelműen tapasztalható. A „Hirdesd az Igét!” missziói programmal rendszeresen járom a gyülekezeteket és érzékelem, hogy sok igyekvés van a református öntudat megerősítésére. Sokat segít ebben a Kárpát-medence reformátusságának egysége.

Emlékezetes volt és felemelő, hogy 2019-ben Debrecenben ünnepeltük a Magyar Református Egyház tíz évvel ezelőtti hivatalos megalakulását, a magyar református egység létrejöttét. Egyházkerületünk jó házigazdája volt ennek a sokezer embert megmozgató hálaadásnak. Itt a mi lelkiállapotunk kondíciója egyértelműen érezhető volt.

Sokrétű feladatai között a lelkészképzés kiemelt helyen áll, milyenek a fiatal teológusok, lelkészek? Sok múlik rajtuk az egyház jövője szempontjából.

Püspöki feladataim miatt az első öt évfolyamon nem tudok tanítani, de a hatodévesekkel a gyakornoki évük alatt rendszeresen találkozok. Az alapos elméleti képzés után ilyenkor találkoznak „élesben” a valóságos lelkészi feladatokkal. Elkötelezettek és várják a saját lábra állás lehetőségét. Öröm, hogy vannak, akik szó szerint a rendszerváltás utáni református köznevelési rendszerben nőttek fel és otthonosan mozognak az egyházi berkekben. Természetesen vannak olyanok is, akik még keresik magukat és a helyüket. Éppen a hatodév alatt van lehetőségük megtapasztalni, hogy van-e olyan munkaág, egyházi tevékenységi terület, amihez leginkább vonzódnak és melyek azok a feladatok, amiket kevésbé éreznek magukénak. Jelenleg nagyon megfiatalodott a tiszántúli lelkészi kar, kb. 35 év az átlagéletkor.

A legnehezebb azzal szembesülni, hogy lelkipásztornak lenni egy nagyon összetett feladat. Mély belső motiváció nélkül nehézzé válhat. Nálunk a javadalmazás nem mérhető a verseny- vagy a vállalkozói szféra bértábláival, miközben egyetemi végzettségűek a lelkipásztoraink. Komoly feladat a hitoktatás végzése vagy hitoktatók segítségével a megszervezése. Nehéz mások lelki terheit segítve hordozni, hiszen a segítő személyiség is telítődhet és fenyegető a kiégés veszélye.

Sokszor természetesnek veszik az egyháztagjaink, hogy a lelkipásztornak mindent meg kell oldania és mindent el kell viselnie. Éppen ezért kívánatos, hogy a lelkipásztoroknak legyenek munkatársai, akik vele együtt gondolkodva és cselekedve építik a közösséget. Megkönnyíti ezt az az egyházi felépítés, ami a mi református egyházunkban természetes, hogy a lelkipásztor mellett mindenütt van egy vezető testület, a presbitérium, akik egyházi „önkormányzatként” működnek. Így helyben tudnak tervezni és összehangolni a tervek megvalósítását.

Teológiai kutatásokra is jut-e ideje?

Olyan mértékben, mint egy főállású egyetemi tanárnak, nem futja az időmből a kutatásra, de most is van számos felkérésem előadásra, publikálásra, ezért igyekszem magam szinten tartani. A Debreceni Református Hittudományi Egyetem Doktori Iskolájának törzstagja vagyok, ahol a tudományos munka elvárásait folyamatosan kell nekem is teljesíteni. Ezt meg is teszem.

A járvány miatt közösségek nélkül, templomi istentiszteletek nélkül várjuk a karácsonyt. Továbbra is nehéz elfogadni, hogy az online térbe szorultak a templomi alkalmak és „zárt ajtók mögött” hívjuk otthonunkba a Kisdedet.

Nagy baj lenne, ha megszoknánk az online istentiszteleteket, hiszen az az egészséges és különleges az istentiszteletben, hogy vágyok elmenni a templomba. Hétről-hétre megunhatatlanul elindulok az Isten házába, és az Isten hívását belül érezve, ott akarok lenni Isten színe előtt és együtt akarok lenni a többi keresztyén testvéremmel, ahol egy szájjal és egy szívvel dicsőítjük Istent, hálát adunk Neki, hozzá fohászkodunk, és főként, meghallgatjuk a Biblia igéje alapján megszólaló üzenetet. Az istentisztelet a találkozás ideje. Az ünnepi alkalmakon fokozottan így van ez.

Sajnos a vírushelyzet most ezt a vágyat megtörni látszik. A távolságtartás, az online közvetítések, a személyes jelenléttől való tartózkodás nem kedvez egyetlen korosztálynak sem. Idősebb egyháztagjaink – egészségük védelme miatt, nagyon helyesen – még nem mernek bekapcsolódni a biztonsági feltételekkel nyilvánossá vált egyházi életben.

A megnehezült körülmények ellenére öröm van a szívemben, hogy lelkésztársaimmal együtt egyek vagyunk az elhatározásban: az Isten igéjének éppen most nem szabad elnémulnia. Nem hallgathatunk el, mert a Szentírás tükröt tartó, józanító, bátorító, vigasztaló, erősítő üzenetének a vírushelyzetben még nagyobb jelentősége van. Sok lelkipásztor megtalálta az Ige hirdetésének új útjait-módjait és minden rendelkezésére álló eszközzel, módszerrel folyamatosan terjeszti a lelki tartalmakat. Hiszem, hogy az értékes gondolatok, a mély és őszinte imádságok nem hangoznak el hiába! Többek füléhez és szívéhez elérnek, mint ahogyan azt mi gondolnánk.

Ebben a korlátok között működő egyházi helyzetben abból kell élni, amit eddig hallottunk a templomban. Kiderül, hogy mennyit ért az eddigi templomozásunk, és kiderül, hogy mennyi a lelki tartalékunk a nehézségek fegyelmezett túlélésére.

Istennél nincs lehetetlen. Számára nem a zárt ajtók és a távolságtartási szabályok az akadály. Az Isten (a templomban is és azon kívül is) a nyitott szívvel és a hozzá közeledni vágyó emberrel tud kezdeni valamit. A karácsony Ura, az Üdvözítő Krisztus személyes találkozást akar. A szívünkben akar szállást találni. Ez a karácsony intimitása és bensőségessége. A karácsony minden felszínességgel harcban áll. Isten Fia mélyre hajolt, testté és emberré lett, hogy igazi emberi találkozásokban legyen része. Isten emberléptékűvé lett, hogy szót értsen velünk.

Mindaz, ami az első karácsonyhoz vezetett és mindaz, ami akkor és azóta is történik az ember üdvösségéért, az azt mutatja, hogy Isten nem a meghátrálás Istene: semmiből teremtett, embert kiválasztott, népéhez hű volt, sokszor akaratuk ellenére is magányosan küzdött értük, áttört a megszokott kereteken, természeti törvényeken. Nem hátrált meg a római császár, a meddőség, a heródesi praktika, a józsefi csodálkozás, a Názáret-Betlehem közötti távolság, a szűz foganása, az emberi hitetlenség előtt sem. A hívő ember ismeri a meg nem hátráló Istent, és örül az igei biztatásnak.

Nekünk, sokszorosan meghátráló embereknek hirdeti ma, hogy Jézus Krisztus azért jött el e világba, hogy a mi életünk is az Ő „felvonulási területe” legyen, az Ő erőinek hordozója! A karácsonykor testközelbe jött Isten megszégyenítő bizalma arról üzen ma, hogy Isten nem tud, és nem akar kiábrándulni belőlünk, akik újra meg újra elcsüggedő teremtményeivé válunk. Ő akar hitet önteni a szívünkbe, a minket és környezetünket mérgező csüggedtség helyett.

Folyamatosan figyelnek az elesettekre, a járvány idején kiemelten, segítik őket, hogy nehézségeik között is megtartsák a reményt.

A számon tartó szeretet apróbb-nagyobb jelei most mind felértékelődtek. Köszönet azoknak, akik ki tudták mutatni odafigyelésüket és figyelmességükkel könnyítettek valakinek a helyzetén. Sok segélyakció indult el gyülekezetek és egyházi testületek részéről: krízisalap, bevásárlás, gyógyszerkiváltás, telefonos kapcsolattartás és lelkigondozás, gyűjtések, karácsonyi csomagok készítése, a Magyar Református Szeretetszolgálat 2020 kívánságteljesítése, nőszövetségek kezdeményezései, és még lehetne sorolni tovább.

A szolidaritás kimutatása nagy-nagy érték, és teljesítése Krisztus parancsának: „Egymás terhét hordozzátok: így teljesítitek a Krisztus törvényét” (Gal 6,2) Hálával említem fel, hogy sokrétű és kiterjedt formában valósult meg az elmúlt hetekben is az a teherbíró képesség, amely itthon is és a Generális Konvent Kárpát-medencei részegyházaiig számos sikeres, eredményes és áldott aktivitást szült. Istennek adunk hálát az ötletgazdagságért, az erőfeszítésekért, az áldozatkészségért, az összefogásért.

Az elmúlt hetekben a mi családunkban is és a baráti körünkben is többen szorultak személyes támogatásra. Egy-egy biztató mondat hihetetlenül sokat jelentett, amikor a javulás után megint gyengeség, visszaesés következett. Mindezt úgy kellett átélniük, hogy még megölelni sem lehetett egymást. Másként kellett kifejezni a törődést és az együttérzést. A gyógyulás közös reménysége viszont akkor is összekötött bennünket.

Választási eredmények, tisztségviselők

A Magyarországi Református Egyház az ország területén található 1300 református egyházközségből épül fel, amelyek területi alapon 27 egyházmegyét alkotnak, utóbbiak felsőbb hatósággá egyesüléseit nevezzük (dunamelléki, dunántúli, tiszáninneni és tiszántúli) egyházkerületeknek. A törvényhozó és legfőbb intézkedő testülete a 100 tagú zsinat.

A Tiszántúli Egyházkerület püspöke: dr. Fekete Károly, főgondnok: Molnár János.

A Nyírségi Református Egyházmegye választói esperesnek Dr. Gaál Sándort, egyházmegyei gondnoknak Nyeste Ferencet, zsinati lelkészi tagoknak Dr. Gaál Sándort, Pótor Lászlót, zsinati világi képviselőnek Nyeste Ferencet, zsinati lelkészi póttagoknak Koós Csaba Leventét, Vass Lászlót, zsinati világi póttagnak Dr. Báthori Gábort választották.

A Szabolcs-Beregi Egyházmegye választói esperesnek Koncz Imrét, egyházmegyei gondnoknak Vincze Lajost, Zsinati lelkészi képviselőnek Koncz Imrét, Szántó Józsefet, Zsinati lelkészi póttagnak Böszörményi Józsefet, Nagy Istvánt, Zsinati világi tisztségviselőnek Battyányi Istvánt és Vincze Lajost, Zsinati világi póttagnak Karászi Lászlót és Király Bélát választották meg.