Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy szükség van az Egészségügyi Karra

– A miénk egy kis kar, de tehetünk fel fontos tudományos kérdéseket, folytathatunk hiánypótló kutatásokat, amelyek eredményeit vissza kell hoznunk az egészség- és társadalomtudományi képzésünkbe. Valós problémákra valós válaszokat kell adni – mondta dr. habil. Móré Mariann, aki július elsejétől kinevezett dékánként vezeti a Debreceni Egyetem Egészségügyi Karát, mely bizonyította: megkérdőjelezhetetlenül szükség van az intézményre és az itt képzett szakemberekre a megyében, az országban.

Július elsejétől már nem megbízott, hanem kinevezett dékánként vezeti a Debreceni Egyetem Egészségügyi Karát dr. Móré Mariann. Az idén harmincéves nyíregyházi intézmény az oktatás és a tudomány területén is kihívásokkal néz szembe. A tervekről, a jövőről, a feladatokról beszélgettünk a dékánnal, aki a gazdálkodás és szervezéstudományok habilitált doktora, s korábban is oktatott a karon.

Sok vagy kevés az általános felvételi eljárásban felvett 313 hallgató?

Ha onnan nézzük, hogy mekkora csökkenés van országosan a hallgatói létszámokban s az egészségtudományi területeken is, akkor ugyanazt az arányt hozzuk, mint az országos átlag, azonban saját magunkhoz mérve komoly csökkenés, és nincs már több eszközünk arra, hogy ezen változtassunk. Beiskolázási szempontból megpróbáltunk mindent, nemcsak elmegyünk a középiskolákba, hirdetünk és ott vagyunk a közösségi felületeken, hanem mindenkinek megfizethető felvételi előkészítőt szervezünk a társadalom- és az egészségtudományi területen is.

Mi lehet az oka, hogy mégis kevesen választják az Egészségügyi Kar képzéseit?

Egy 17-18 éves nem a nehezen végezhető, komoly fizikai, mentális megterhelést igénylő munkában gondolkodik. Ahhoz, hogy ezt válassza, családi indíttatás vagy személyes elhivatottság kell. Ezek olyan szűrők, amelyek igen leszűkítik a felvehető hallgatók körét. Ami egy szülőnek fontos kérdés, „lesz munkám, el tudok helyezkedni?”, az a fiataloknak még nem az. A munkaerőpiacon az egészség- és a társadalomtudományi területen is elképesztő igény van a jól képzett szakemberekre, ezért is indul jövőre a korábbiak mellett ápoló alapszakon az angol nyelvű képzésünk. Ápolóból, mentőtisztből, szülésznőből, védőnőből, szociális munkásból lehetetlen annyit képezni, amennyit a rendszer ne tudna felvenni. A szakokat nem könnyű elvégezni, a kurzusaiknak egy részét ugyanazok az oktatók tartják, akik a Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Karán oktatnak. Hatalmas a felelősség, hiszen a mentőtiszt, az ápoló, a szülésznő tudásán, helyzetfelismerő képességén szó szerint egy élet múlhat. A védőnők, a szociális munkások látják a társadalom minden részét, a nagyon-nagyon elszegényedő rétegét is, tudásuk, felkészültségük a hátrányok, nehézségek leküzdésében számít sokat. Ezek a képzések, az ilyen tudással rendelkező szakemberek nélkülözhetetlenek az országban és Európában is, ezért megkérdőjelezhetetlen, hogy szükség van a karra. Ezt csinálni kell, működésünk egyfajta kötelezettség is, mert ilyen szakemberek nélkül nem működhet az ország sem.

Korábban elmondta, hogy a kar oktatói gárdájának 25 százaléka 60 év feletti, emiatt el kell kezdeni az építkezést. Most még nem probléma, de gondolniuk kell az oktatói utánpótlásra is. Tudatosabban foglalkoznak ezzel?

A kisebb hallgatói létszám hat a kimenetre is. Kevesebb hallgató jut be, kisebb a merítési lehetőség, és azzal, hogy egy kicsi szeletből jönnek vissza a mesterképzésre, azzal a saját munkatársi, oktatói utánpótlásunk nevelése is korlátozódik. A kollégáink meghatározó része ennek az intézménynek a falai között tanult az elmúlt 30 évben, elvégezte a mesterszakot, és az egyetemen belül, annak támogatásával szerzett doktori fokozatot. Nekünk az a jó, ha elmegy egy kicsit a hallgató, dolgozik, gyakorlattal rendelkező szakember lesz, és utána közreműködőként a munkája mellett – akár megosztott munkaidőben – nálunk is dolgozik. Erre most is van példa, és a hallgatóknak az tesz hitelessé egy oktatót, hogy az adott szakterületről érkezik. A szakmát tudják és tanítják, azt, amire a munkájuk során a hallgatóinknak szüksége lesz. Ezek gyakorlatorientált képzések, ahol a szakmai szocializáció ugyanolyan fontos, mint a szakmai tudás. Van három kolléganőnk – egy védőnő, egy szülésznő és egy ápolónő –, akik szakmai tapasztalattal rendelkeznek, s most kezdik a PhD-tanulmányaikat. A mesterszakos hallgatókat pedig szeretnénk felkészíteni arra, hogy a következő évben doktori iskolába járjanak.

A koronavírus-járvány átalakította a kar életét is, a digitális oktatás jól működött, a később kezdődő kötelező gyakorlatot hamarosan minden szakon befejezik a végzősök. Mi az, amire még felhívta a figyelmet a pandémia?

Arra, hogy nagyon komoly dolog amit csinálunk. El fogom mondani a hallgatóinknak: a veszélyhelyzet megmutatta, hogy az egészségügyben, a szociális szférában dolgozni azt is jelenti, hogy szükség esetén háttérbe kell szorítani mindent, ami a személyes életed. Egy irodában lehet home office, de ezeken a szakterületeken nem. Ezek a hivatások a másokért küzdésről szólnak, ami a nehézség ellenére óriási erőt adhat egy embernek. A koronavírus arra is ráirányította a figyelmet, hogy a társadalom tagjai hogyan élik meg az idős szüleikről gondoskodás nehézségeit. Megmutatta, milyen komoly felelősség van az idősgondozással foglalkozókon, az idősotthonokon, hogy milyen körülmények között működnek, kik dolgoznak ott, és hogyan tudnak nehéz helyzeteket felismerni, megoldani. A Gerontológia Tanszékünk készített egy kutatást, amiben kifejezetten azzal foglalkoztunk, hogy az idősek hogyan élték meg a pandémiás helyzetet. Milyen menekülési, élethelyzet-javító technikákat tudtak kitalálni, s az ellátórendszerek miként reagáltak a nagyon nehéz hetekre. Szeretnénk egy gerontológia mesterszakot is indítani, mert szükség van az ilyen tudással rendelkező szakemberekre.

Mennyire kap hangsúlyos szerepet a kar életében a kutatás?

Annyira fontos, hogy a Gerontológiai Tudományos Koordinációs Kutatóközpont mellett tavaly létrehoztunk egy Egészségszociológiai Tudományos Koordinációs Kutatóközpontot. Olyan dolgokkal tudunk foglalkozni ebben a központban, amiknek van társadalom- és egészségtudományi eleme is. Sokan vizsgálták már például, hogy az orvos-beteg kapcsolat hogyan hat a gyógyulásra, de nem nagyon foglalkozik a tudományos háttér sem azzal, hogy miként hat a gyógyulásra az ápoló és beteg kapcsolat, pedig az ápolónővel több időt tölt a beteg, mint az orvossal. Mi ezt is vizsgáljuk majd, s a tudományos eredményeket visszahozzuk az ápolószakma oktatásába. Gondolkodunk arról, hogy a betegnek mi kell, és ha tudjuk, akkor ehhez igazodnia kell a szakmának és az oktatásnak is. Valós helyzetekben valós problémákra valós válaszokat kell adni, alkalmazkodva a változó világhoz. Másik kutatási területünk az emberek egészségmagatartása. Nem arról van szó, hogy beszedjük-e az összes vitamint, amit hirdetnek, hanem hogy a saját egészségi állapotunkról hogyan vélekedünk. Azt vizsgáljuk, ez befolyásolható-e, a saját egészségről gondolkodás és a tényleges egészségi állapot között kimutatható-e kapcsolat. Vajon azért hordunk maszkot, mert azt mondták, vagy azért, mert meggyőződésünk, hogy ez fontos, hiszen nemcsak a saját, hanem mások egészségéről is gondolkodunk? Ez fontos lehet az egészségpolitika döntéshozóinak is, ugyanis megmutatja, hogyan reagálnak helyzetekre az emberek. Ha valakinek van egészségmagatartása, figyel önmagára és a társadalom többi tagjára is, akkor sokkal könnyebben meggyőzhető arról, hogy mit fontos megtenni egy-egy veszélyhelyzetben. Kicsi kar vagyunk, de mi is tehetünk fel tudományos kérdéseket, amikről együtt is gondolkodnunk kell. A tudomány és az oktatás szoros egységet képez.

Fogékony erre a kar oktatói állománya és munkatársai?

Nagyon jó velük együtt dolgozni, kiváló kollégáim vannak – oktatók és adminisztratív területen dolgozók is –, akik azt mondják, csináljuk. Volt és van bennük vágy arra, hogy többek legyenek, jobbak legyünk, fejlődésre készek és képesek. Az egyén és a szervezet szintjén is gondolkodunk, mert az oktató, a dolgozó sikere a kar sikere és egyben jövője is.

Megbízott dékánként a közös tervezés, döntés-előkészítés fontosságát hangsúlyozta, most komoly tervekkel, nagy lendülettel folytatja a munkát, és az ajtaja mindenki előtt nyitva van. Új szemléletet is hozott?

Amikor megbízott dékán lettem, a legközvetlenebb munkatársaimnak, a két dékánhelyettesnek, a dékáni hivatal vezetőjének és a gazdasági vezetőnek adtam egy-egy borítékot. Sárga lap van benne, amit letehetnek az asztalomra, ha úgy látják, hogy erre szükség van. Megpróbálom jól csinálni, de nem vagyok tévedhetetlen. S ahogy fenntartom magamnak a tévedés jogát (bár én tévedhetek a legkevesebbet), ugyanúgy megadom másnak is. Nálam is van sárga lap, de piros nincs, mert addig nem szabad eljutnunk.

BM