Harc a vízért a Felső-Tisza-vidéken is

Évek óta kongatják a vészharangot az ökológusok és más szakemberek, mert ha az elmúlt évtized szélsőséges időjárási tendenciái nem változnak, az Alföld az elsivatagosodás útjára lép. Mint mondják, olyan brutális folyamatok indultak el, amik ellen gyorsan tennünk kell valamit, még mielőtt kifutunk az időből.

Erek, patakok, vízgyűjtő árkok száradtak ki tucatjával, amelyekbe néhány éve még belelógathattuk a lábunkat, és a talajvíz szintje egyre mélyebbre húzódik vissza. Nehéz mindezt elhinnünk olyan csapadékos hetek, hónapok után, mint az idei júniusban és július elején volt, a hosszú távú prognózisok viszont az ilyen kivételekkel együtt elég sötét képet festenek, aminek a jelei már megyénkben is megmutatkoztak.

Harcolni kell a vízért

– Nekünk régen még azt tanították, hogy az ország legveszélyeztetettebb belvizes vidékein minden eszközzel szabadulnunk kell a bő víztől, most pedig ott tartunk, hogy harcolnunk kell a vízért – kezdtük elemezni a saját helyzetünket – egy kicsit távolabbról indulva – Lucza Zoltánnal. A Felső-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság Vízrajzi és Adattári Osztályának osztályvezetője szerint amíg a Felső-Tisza-vidéken 1990 után, illetve az ezredforduló környékén rendkívüli vízbőség volt jellemző, a 2010-es évek elejétől egy markáns és tendenciózus változás kezdődött.

– Korábban a jelentős évi hóvízkészleteknek köszönhetően többször egymás után heves árhullámokkal kellett megküzdenünk. A 2005-ös a hómennyiség szempontjából rekordévnek számított, és ha mindez nem lett volna elég, 1998-ban és 1999-ben, de 2000-ben és 2001-ben rendkívüli ár- és belvízvédelmi készültség elrendelése vált szükségessé. A belvíz olyan magasra feljött 1999-ben, hogy megközelítette a földfelszínt, néhol a felszínre is tört. A káros víztöbblet elvezetésén a teljes működési területünkön gőzerővel dolgoztak a szivattyúink.

– Alaposan lecsökkent viszont a csapadékintenzitás 2010-től. Rekordszintű száraz esztendők következtek, ezek közül a legemlékezetesebb a 2011–2012-es év volt. Megfogyatkozott a hómennyiség, a talajvizek elmaradoztak, lassan azt vettük észre, hogy nagyobb hóesésre csupán 4-5 évente számíthatunk. Még ha meg is jelent a hó a vízgyűjtő területünkön, a telente hóolvadást hozó melegebb periódusok miatt nem tudott egyenletesen felhalmozódni tavaszig. A hegyekben ugyancsak gyorsabb lett az olvadás, és a nagy árhullámok fokozatosan elmaradtak. A helyzetet tovább alakította, hogy az elmúlt években Romániában és Ukrajnában jelentős töltés­építésekbe, -magasításokba kezdtek, ami csak meggyorsítja a nagyobb árhullámok levonulását.

Több víz kellene

– Márpedig hóvízkészlet nélkül nem lesz utánpótlása a talajvíznek, és a mi vidékünkön ez döntően a hóvízkészletből pótlódik vissza. Az országba belépő folyóvizeink 96 százaléka csupán átszalad rajtunk, nem marad itt, gazdálkodni se nagyon tudunk velünk. Az utóbbi években a talajvízszint annyira alacsony lett – mára négy méternél is lejjebb húzódott –, hogy az idén júniusban lehullott 230 milliméter csapadék – ami a havi átlag háromszorosa egy hónap alatt – csodát nem volt képes tenni, pedig néhol még belvizeket is okozott. A régóta formálódó negatív periódus megfordításához ettől is több víz kellene, egyenletesebb eloszlásban. Az elmúlt évek alatt az ellenőrző talajkútjainkban (ezek 10–12 centiméter átmérőjű lefúrt vascsövek) sorra dőltek meg a korábbi legkisebb vízállásértékek (LKV). És miközben ezek a talajkutak 21 éve még kiöntöttek, manapság nem ritka, hogy a 6-7 méteres mélységük kevésnek bizonyul, vagyis kiszáradnak – hallhattuk.

Lucza Zoltán rávilágított, hogy időnként hiába hullik le egyszerre sok csapadék, ha utána olyan hónapokig tartó aszály következik, ami felgyorsítva a párolgást, szinte azonnal kiszippantja a talajfelszín víztöbbletét. – Az éves csapadékátlaggal egyébként még mindig nem lenne gond, ha nem volna egyenlőtlen az eloszlása, és nem ékelődnének be két csapadékos időszak közé egyre hosszabban elhúzódó aszályos periódusok. Az elmúlt években nem egy olyan nyarunk volt, amikor 50 hőségnapot számolhattunk, ami azt jelenti, hogy az átlaghőmérséklet csaknem egész nyáron tartósan 25 Celsius-fok fölött maradt.

– A kialakult helyzet már-már oda vezet, hogy a lassú elsivatagosodás csak akkor lenne visszafordítható, ha évről évre hatalmas, itt maradó hó hullana. Az Alföldön sajnos visszatérő probléma – és nem is nagyon van megoldás rá –, hogy a kisebb csatornák, vízfolyások teljesen kiszáradnak, hónapokon át porzik a medrük. Ugyanez a veszély a nagyobb folyóinkat – a Tiszát, a Szamost és a Krasznát – szerencsére még nem fenyegeti, az alapvízkészletük adott, egyedül a Túron figyelhetőek meg időnként extra alacsony, csaknem kiszáradásközeli vízhozamok. De a nemzetközi kapcsolatok révén ezt a problémát orvosolni tudjuk, hiszen a román partner gondoskodik a vízpótlásról.

– Visszatérve a talajvízre: ha megállítani nem is tudjuk a folyamatot – a harminc évre szóló prognózisok e tekintetben igen borúlátóak –, mihamarabb le kell lassítanunk, mert könnyen úgy járhatunk, mint a Szeged környéki homokhátságon élők: ott már hat méterig húzódott vissza a talajvíz. A talaj víztartó képességének a megőrzéséért némi szemléletváltással a mezőgazdaság is sokat tehet, de inkább arról beszélnék, mit érhetünk el mi új vízvisszatartási helyek kiépítésével, tározók feltöltésével – érkeztünk el a „tűzoltáshoz”.

A kialakult helyzetet ugyanis a vízügyi cégek sem szemlélték karba tett kézzel: az elmúlt 5–10 év alatt különféle beruházásokkal igyekeztek visszatartani a hasznosítható többletvizet, ma már 10 helyen is készen állnak a vízpótlásra. A Felső-Szabolcs és csatornáinak a vízellátásáról a szabolcsveresmarti tározó (a Rétközi-tó) gondoskodik, amely egész évben feltöltött, és ez mintegy tízmillió köbméter többletöntözővizet jelent. Hogy ide ne csak a 400 centiméter fölötti tiszai árhullámból lehessen vizet beemelni Záhonynál, hanem alacsonyabb vízszint mellett is, arról szivattyúk gondoskodnak.

Hasonló vízvisszatartásra képes a közel öt éve átadott Beregi árapasztó tározó, ahová Tivadar térségében már kisebb, első- vagy másodfokú riasztásnál beemelhető többletvíz. Mivel a térségben értékes mezőgazdasági területek találhatók, „szelíd” árasztással először általában egy vezérárokba, onnan vízpótló csatornába kerül a víz. (Szokták is emiatt kárhoztatni a vízügyi céget, azt nehezményezve, miért nem töltik fel teljesen az árapasztókat. Nyilván azért nem teszik, mert a tározókat csak rekordnagyságú árvizeknél lehet megnyitni, amikor emberéletek forognak kockán, akkor is csak belügyminiszteri jóváhagyásra. Több ezer hektár indokolatlan elárasztásával többmilliárdos kártérítést vennének a nyakukba, miközben a vízvisszatartás – amire ott vannak az alább felsorolt egyéb vízpótlási lehetőségek – haszna itt meg se nagyon jelenne.)

A Nyírség pengeélen

De haladjunk tovább: a beregi árvízvédelmi projekt részeként átépülhetett a tiszaszalkai szivattyútelep, amivel kisebb árhullámnál a Szipa-főcsatornát tölthetik fel. A következő tájegység a Tisza–Szamos-köz, ahol a Szamosból a Szamossályi-tározóba, és a Szamosmenti-tározóba lehet vizet pótolni, illetve a Északi-főcsatorna, a Keleti-övcsatorna és a Szamos–Kraszna közi tározó ugyanígy szolgálja a vízvisszatartást. De a Tiszánál maradva meg kell említenünk a tiszaberceli szivattyútelepet is. Igaz, eredetileg arra épült, hogy a felgyülemlett belvizet visszaemeljék vele a Tiszába, de képes kiszolgálni a Belfő-csatorna vízpótlását is. A jövő – kimondottan ökológiai vízpótlásra szánt – nagy beruházása lesz a Tisza–Túr árapasztó tározó, amely Tiszabecs környezetében fogja lefölözni az Ukrajnából érkező nagy árhullámokat.

– A megye legproblémásabb tájegysége a Nyírség, se folyó, se vízpótlási lehetőség – folytatta az elemzést Lucza Zoltán. – Itt mutatkozik leginkább az elsivatagosodás veszélye, egyébként is jórészt futóhomokformákkal tarkított a vidék, és a talajvíz 5 méter alatt van. Két pontja között akár 80-90 méteres szintkülönbségek is megfigyelhetők. Egykor Kemecse és Vasmegyer térségében még csónakkal jártak át az emberek az egyik faluból a másikba, és annyi hal volt, hogy a disznókat azzal etették, mert a Tisza annyira visszaduzzasztotta a Lónyai-főcsatornát – amit egyébként a belvizek elvezetésére építettek –, hogy Tiszabercel és Gávavencsellő környékén a lakosság is veszélyben volt. Most viszont az év nagy részében vízhiány van, a főcsatorna felső vége Demecser térségében teljesen kiszáradt, és az egyéb, természetes főfolyásokkal – a Kállai-, a Máriapócsi- vagy a Vajai-főfolyással – ugyanez a helyzet. Visszaduzzasztani se lehet őket, hiába van Gávavencsellőnél torkolati műtárgy a Tiszán. Az arra jó, hogy az esetleges árvizeket kizárja, de az alacsonyabban fekvő folyóból fölfelé soha nem fog folyni a víz.

– A Nyírségben kétségtelenül csak nagyon költséges beruházásokkal lehetne pótolni a hiányzó vizet, amire vannak már elképzelések, készültek előterjesztések a kormány felé. Ha a felhőkből nem kapunk égi áldást, a vízvisszatartó helyekkel nem sokat érünk, így csak a Tiszával lehet kalkulálni. Az északi vízpótlást egy 18 kilométeres csővezetékkel lehetne megoldani Vásárosnaménytól a Vajai-főfolyás felső végéig, a délit pedig egy 75 kilométeressel a Keleti-főcsatornától a főcsatornákon át a Lónyai-vízgyűjtő alsó végéig a Hajdúhadház–Nyíradony vonalon, 5-6 szivattyús vízátemelő közbeiktatásával. Legalább a rövidebbik szakaszt egyszer muszáj lesz megvalósítani, ha nem akarunk kelet-magyarországi sivatagot. Egyébként nem szóltunk még a belvízi tározóinkról: három ugyan teljesen kiszáradt, a többiben viszont – a legutóbbi esőzéseknek hála – 50 százalékos a feltöltöttség. Volt már 100 százalékos, tehát lenne még bőven hely, persze annak a 16 százaléknyi többletvíznek is örülünk, amihez júniusban hozzájuthattunk.

Óvnunk kell vizeinket

Természetesen szóba került, hogy a föld alatti vízkészleteink ugyancsak végesek, csakhogy ez már egy másik szakmaterület, és az ivóvíz­ellátásunkhoz kapcsolódik. Annyi konklúziót mindenesetre levonhatunk, hogy a vízkincsünket, legyen szó akár réteg-, felszíni vagy talajvízről, mindenképpen óvnunk kell a jövőben.

Ugyan zárásképpen egy optimista forgatókönyvet is megemlítettünk Lucza Zoltánnak, mely szerint minden hét szűk esztendőt követnie kell egy bőnek, de lehűtötte reményeinket: – Teljesen ezt a lehetőséget sem lehet kizárni, a szakemberek többsége viszont borúlátó, és arra figyelmeztetnek, hogy a nagy száraz időszakok mellett jobb, ha felkészülünk az egyre gyakoribb flash floodokra (villámárvizek), a pincéket, városrészeket elöntő városi árvizekre is.

Matyasovszki József