Desszertek között éli az életét

– Kisgyerek voltam, amikor édesapám meghalt, de édesanyám mindent megteremtett nekem és a három testvéremnek. Tartottunk állatokat, volt kertünk, és amit tudtunk, eladtuk a piacon. Azt, hogy a munkának becsülete van, és hogy akarattal, alázattal szinte minden elérhető, én nem felnőttként tanultam meg: gyerekkoromtól belém ivódott, ebben nőttem fel – mondta lapunknak a nyíregyházi Leányvári Lászlóné, aki a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség keddi közgyűlésén életműdíjat vehetett át.

Pontosan emlékszik: 1959. augusztus 1-jén lett tanuló, és azért választotta a cukrászatot, mert a bátyja is ezzel foglalkozott. – Mindig mesélte, hogy az üzemben meleg van, és hogy a süteményeket meg lehet kóstolni, ez pedig tetszett nekem – mesélte nevetve, és hozzátette: az első tényezőt később átértékelte: a kemence 200 fokos, így előtte állni akkor sem kellemes, ha működik a klíma...

Lépésről lépésre haladtak

– Jó tanuló voltam, a harmadik évet Budapesten töltöttem, a mesterem volt mások mellett Szamos Mátyás is (a Szamos marcipán megalkotója, a szerk.). Sokat tanultam tőle, és szeretett engem, úgy hívott, hogy a kis tirpák lány, de a mai napig nagyon jó a kapcsolatunk a családdal. Több helyen is dolgoztam, később lett egy szerződéses üzletünk a Jósavárosban, az Oázis, de amikor jött a rendszerváltás, és ez megszűnt, el kellett gondolkodnunk azon, hogyan tovább. A férjem is cukrász volt, és mivel volt egy kis tartalékunk, úgy döntöttünk, nyitunk itt, a Szarvas utcán egy cukrászdát. Ketten kezdtük az akkor még mindössze negyven négyzetméteres üzletben, és ahogy teltek az évek, úgy bővítettünk lépésről lépésre. Ő sajnos már huszonöt éve nincs közöttünk, de remélem, látja, hogy a tervei megvalósultak – mondja Leányvári Lászlóné, aki öt éve átadta a stafétabotot a fiainak.

Közösen döntenek

– Tíz évvel ezelőtt leültünk, hogy megbeszéljük a jövőt, mert egyedül már nem bírtam a sok munkát. Öt évig gondolkodtak, 2015-ben pedig átvették az üzletet. László építészmérnök, Lóránt sokáig volt a Sipkay-iskolában szakoktató, most már mind a ketten itt dolgoznak. Vannak ugyan apró vitáink a cukrászdával kapcsolatosan, de mindent megbeszélünk, s mindenben közösen döntünk, a fiúk pedig figyelik az új technológiákat, az eddig nem használt technológiákat, s képzik magukat.

– A vendégeink igényeit szem előtt tartva alakítjuk a kínálatot, és bár mindig vannak aktuális kedvencek, vannak örök slágerek is: ilyen a nosztalgiakrémes, a diós zserbó, a Rákóczi-túrós, s az ország tortái is – utóbbiakat minden évben elkészítjük. Évtizedekkel ezelőtt nem nagyon kellett gondolkodnunk például azon, hogy milyen csokit használjunk, hiszen csak kétfélét lehetett kapni, ma viszont – és ez nem csak a csokoládéra igaz – annyira széles az alapanyagok választéka, hogy valóban a legjobb minőségű termékeket kínálhatjuk a vendégeinknek – mondja a friss életműdíjas szakember, aki úgy gondolja, ez a szakma életforma, amivel együtt jár a mindennapos hajnali kezdés, a munkával töltött hétvégék, az ünnepek előtti nagy hajrák.

Fánk és palacsinta

Büszke arra, hogy sok olyan diák tanulhatta meg a Mokka cukrászdában a szakma csínját-bínját, akik aztán országos és nemzetközi versenyeken is bizonyították tudásukat, és akik később híres cukrászdákba kerültek.

– Én minden sütit megkóstolok, mielőtt árusítani kezdenénk, és bárhol is járok, a cukrászdákba mindenütt betérek. Volt olyan szakmai kirándulásunk, amelyen egy nap alatt 14 fővárosi cukrászdát látogattunk végig, mert kíváncsiak voltunk arra, máshol milyen a kínálat – mesélte Leányvári Lászlóné, akinek, bár az üzletben nap mint nap rengeteg süti közül választhat, a diós kalács, a fánk és a palacsinta a kedvencei: azok, amiket az unokáinak készíthet el.

SZA