Két kézfogás emléke – a pápa ereje

Dr. Ivancsó István görögkatolikus pap összesen 14 alkalommal találkozott Szent II. János Pál pápával. Mindegyik nagy hatást gyakorolt rá, de az első és az utolsó felejthetetlen volt számára, emlékezik vissza a Nyíregyházi Egyházmegye online oldalán – ebből közlünk most részletet.

Az első kézfogás

– 1979. november 24-én történt. Az 1964 után újraindult Pápai Magyar Intézet római ösztöndíjasaként 1979 októberében érkeztem Rómába a társaimmal. Nagy izgalommal járt ez nekem, hiszen – az adott kor körülményei és családi szegénységünk közepette – addig csak négyszer jártam „külföldön” kispapként. Megérkezésünk után másfél nap sem telt el, és láttam a pápát. Élőben!

Vegyük figyelembe, hogy az akkori időkben a televíziós közvetítésekben még nem volt katolikus vagy vallási műsor, tehát ritkán vagy sosem lehetett látni a pápát. Bagi István leköszönő rektor és Dankó László új rektor kivitt bennünket, ösztöndíjasokat a Szent Péter térre a szerdai pápai kihallgatásra.

Ekkor még csak messziről láthattam egyházunk fejét, majd öt nap múlva már a Szent Péter-bazilikában az egyetemistáknak végzett pápai liturgián „találkoztunk” újra. Kicsit közelebbről, de még mindig messziről...

– November 24-én leköszönő rektorunk pápai magánkihallgatást kért, ahol bemutathatja a magyar ösztöndíjasokat is. Bizonyára nemcsak én, hanem társaim is szorongva, de örömtelien vártuk a találkozást Szent Péter utódjával. Annak tudatában, hogy szinte semmit nem tudtam olaszul, bemagoltam azt a pár mondatot, amit bemutatkozásra szántam a szentatyának...

A rektori üdvözlőbeszéd és a pápa válaszának elhangzása után az ösztöndíjasok bemutatása, bemutatkozása következett, sorjában léphettünk a szentatya elé gyűrűcsókra. Elmondhattam a betanult két mondatot, majd jött a pápai kézfogás, aminek ereje most is itt van a kezemben. Alig egy éve választották pápává (1978. október 16-án), s ereje teljében volt.

Az egyház erejét sugározta át. Azt az erőt, amivel – bár ekkor még nem tudtuk, nem is tudhattuk – csaknem a leghosszabb ideig kormányozta az egyház hajóját. Azt az erőt, amivel a száznégy külföldi apostoli útjára tudott menni. Azt az erőt, amivel az ellene elkövetett merénylet ellenére – a Szűzanya segítségével – életben tudott maradni.

(A merényletnek éppen nem voltam szemtanúja, mert azon a napon, 1981. május 13-án, Bariból tartottam hazafelé egy konferenciáról; pedig pontosan azon a helyen szoktam állni a szerdai pápai kihallgatásokon, ahonnan a merénylő rálőtt.) – Ereje teljében volt a pápa, erőteljes volt a kézfogása, erejét ma is érzem...

Az utolsó kézfogás

– Ez a találkozás egészen más volt, mint a legelső. Ekkor már mindössze egy fél esztendő volt hátra II. János Pál pápa földi életéből, hogy aztán az őt szeretők 2005. április 2-án „visszaengedjék az atyai házba”, ahogy halála előtt kérte. Ő nevezett ki a Nemzetközi Teológiai Bizottság magyar tagjává.

A heti intenzív munka után, amit a bizottság plenáris ülésén végeztünk, Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa vezetésével történt az a pápai fogadás, illetve kihallgatás 2005. október 8-án, amelyen utoljára találkoztam vele, ahol az utolsó kézfogásunk történt.

– Volt köztünk néhány olyan bizottsági tag, aki már az előző ötéves ciklusban is dolgozott a bizottságban (mint ahogy jómagam is két ciklust töltöttem benne a későbbiekben), így nekik már nem volt ismeretlen sem a szituáció, sem a környezet. De azért mindannyian némi izgalommal vártuk a találkozást.

– Ez alkalommal már nagyon erőtlen volt... Trónusának surranó gumikerekein érkezett a terembe. Amint betolták, két kezével rágörnyedt a karfára, fejét is nehezen mozdította. De csillogó szemmel hallgatta Ratzinger bíboros köszöntő (és köszönő) beszédét.

– A szeme élt, az értelme működött, a lelke velünk volt, de a teste egyre jobban elgyengült. Már olvasni is nehezen tudta a beszédét, alig értettük. De végigcsinálta! Nem adta fel! Nos az egyháznak az erejét érezhettük meg mindnyájan – és a kétmilliárd keresztény – abban, ahogy a péteri szolgálatát végigvitte. Nem mondott le a pápaságról. Az élő egyház élő erejét bizonyította kitartásával.

– Számomra ez volt ennek az utolsó találkozásnak és kézfogásnak a lényege. Mert a beszédek végén – szokás szerint – személyesen találkozhattunk a szentatyával pár mondat erejéig. Nevem, egyházmegyém, státuszom elmondása után hozzáfűztem Máriapócsot.

S erre megélénkült: „Sì, sì, Unghe­ria” („Igen, igen, Magyarország”), mondta. Ilyen emléket őrzött az 1991-es magyarországi lelkipásztori látogatásáról.

– Ennél az utolsó kézfogásnál már nyoma sem volt annak az erőnek, ami az első kézfogásából sugárzott.

Amikor megcsókoltam a péteri halászgyűrűt, meghatottan éreztem, hogy már nekem kell tartanom a pápa kezét. Már ott és akkor elkezdett bizseregni lelkemben a gondolat, ami később csak megerősödött, hogy bár a pápa elgyengülhet, az egyház erős marad!

Ivancsó István

Máig őrzött becses ajándék a pápától

– Életem becses emlékei közé tartozik az a rózsafüzér, amit ezen alkalommal személyesen kaptam II. János Pál ­pápától. Tudjuk, mennyire szerette az Istenszülőt, milyen gyermeki bizalommal viseltetett iránta, pápai jelmondatában is őrá bízva magát. Mária oltalmazó, védelmező és áldó kezének tulajdonította, hogy nem halt meg az ellene elkövetett merényletben.

– A pápai kéz kettős ereje mellett mindig számíthatunk az Istenszülőnek nemcsak ­útmutató, hanem áldó, áldást közvetítő kezének erejére is. Sőt, tudatában lehetünk ­annak, hogy szent pápánk most már vele együtt adja ránk az áldást a mennyei hazából.